Feldmár András

Feldmár András

magyar pszichológus
1940 —

Szerző figyelése

Feldmár András könyvei

A másik dolog, amit tudunk tenni egymásért, az, ha bátorítjuk egymást. Lélegzetelállító rájönni arra, hogy mennyire az ellenkezőjét kapjuk a családban, mennyire az ellenkezőjét kapjuk a társadalomban. Nem bátorítjuk egymást. Angolul a bátorság courage. A cour jelentése: szív. Tehát a bátorítás, bátorság valami a szívvel, és nem az aggyal kapcsolatos. Nem az agyhoz kell beszélni, hanem a szívhez, és a bátorítás az egyik szívből a másik szívbe megy. Akinek nincs szíve, aki önmaga sem bátor, az nem tud bátorítani.

Ha mélyen belegondolok, nincs olyan cselekedet, aminek csak jó következményei lennének. És nincs olyan rossz, amiből csak rossz ered. Cselekedeteinkkel úgy sietünk a jövőbe, mint egy motorcsónak a vízen, mögöttünk a hullámok jobbra is, balra is kiterjednek. Ha csak jobbra akarunk hullámot, balra nem, akkor meg kell torpannunk, képtelenek leszünk bármit is cselekedni.

Ha szeretnék valamit, akkor úgy szégyenítenek meg, hogy azt hajtogatják: "Te mindig kérsz valamit, neked semmi sem elég. Egy feneketlen kút vagy." Na, hát akkor hipnotizál a mamám vagy a papám, hogy én egy feneketlen kút vagyok. És én elhiszem, hogy egy feneketlen kút vagyok. De ettől nem leszek jobb, csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ilyen vagyok. És akkor vagy meg akarom ölni magam, vagy mindenkinek úgy mutatkozom be, hogy én egy feneketlen kút vagyok. Tehát akit megszégyenítettek, és aki szégyelli magát, az nem fog megváltozni. Mert elhiszi, hogy ő az, akinek őt mondták. És mégis, ennek ellenére, általában majdnem minden szülő, majdnem minden tanár reggeltől estig szégyeníti a gyerekeket.

A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént. Vége. Kész. A jövő megfoghatatlan, átlátszatlan, de a jó hír az, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban, elhatározás kérdése, hogy azt ismétled-e.

Azért, ami két ember között történik, mindketten felelősek. A jóért is, a rosszért is.

Az igazság az, hogy a múlt nem jósolja meg a jövőt, de mi úgy csinálunk, mintha, és ezzel a jövőt olyanná csináljuk, mint a múlt volt. A lehetőség az, hogy valakinek a segítségével, aki már erre rájött, újra lehet kezdeni az életet.

Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal.

A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.

Ha a valóságom nem olyan izgalmas, mint a fantáziám, akkor ezért én vagyok felelős.

A szokás illúzió, a szabadság tény, valóság. Az életem egy regény, aminek én vagyok a szerzője is, főhőse is. Az, hogy mit tesz a hős a következő fejezetben, teljesen tőlem függ, az én felelősségem.

Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután ő maga kapcsolódjon le róluk.

A szeretet akarat nélkül szentimentalizmus. (...) Az akarat szeretet nélkül viszont kegyetlenség.

Az egyetlen útmutatás, amit azzal kapcsolatban adhatok, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket!

Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel.

Az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő. És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.