Feldmár András

Feldmár András

magyar pszichológus
1940 —

Szerző figyelése

Feldmár András könyvei

Szerintem a normális ember - aki a közösséggel együtt tud lenni, aki nem őrült - állandóan kételkedik. Az őrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben, az az őrült.

Amikor picik voltunk, mindannyiunkat hipnotizáltak a szüleink. Ez alól senki sem kivétel. Nem lehet egy gyereket bevezetni a társadalomba és az anyanyelvbe hipnózis nélkül.

Mindannyian művészek vagyunk. Van a valóság, és arra rávetítjük a képzeletünket.

Nagyon veszélyes a valóságot keresni. Ezt már a Bibliában is leírták: aki meglátja az Istent, meghal. Isten rettenetes. Istent csak közvetve lehet érezni, közvetlenül kivágja a biztosítékot.

A valóság annyira komplex, annyi rétege, annyi részlete van, hogy minden pillanata, amit én valóságnak hiszek, csak árnyéka, vetülete, transzformációja annak, amit szerintem reménytelen valaha is pontosan megismernem.

Az élet nem betegség. Nem diagnózisra és kezelésre van szükségem, hanem arra, hogy képes legyek figyelni az életre. Arra, hogy megértsem, miért gondolom és miért teszem inkább ezt, mint azt, mi fontos és mi nem, mit jelent valami és mennyit ér. Ezt az odafigyelést régen filozófiának hívták, és ez a terápia is, egyszerű figyelem. De ma a terápiában túl kevés a filozófia, és a filozófiában túl kevés a terápia.

Minden, ami van, lehetett volna másképp. Miért ne? Minden útelágazásnál mehetek jobbra is, balra is. Ha jobbra megyek, mehettem volna balra, ha balra megyek, mehettem volna jobbra. Na és? Nincsen helyes út, bármerre is megyek, bajba kerülhetek, akadályokba ütközhetek. Csak önmagamat szomorítanám ok nélkül, ha azt képzelném, amikor baj történik, miután jobbra mentem, hogy jaj, balra kellett volna mennem! Mivel az időt nem lehet hátramenetbe kapcsolni, sohasem fog kiderülni, mi történt volna, ha balra mentem volna. Nincs rossz döntés. De újra és újra kell dönteni, nem szabad hátra nézni, mindig csak előre haladunk.

A másik dolog, amit tudunk tenni egymásért, az, ha bátorítjuk egymást. Lélegzetelállító rájönni arra, hogy mennyire az ellenkezőjét kapjuk a családban, mennyire az ellenkezőjét kapjuk a társadalomban. Nem bátorítjuk egymást. Angolul a bátorság courage. A cour jelentése: szív. Tehát a bátorítás, bátorság valami a szívvel, és nem az aggyal kapcsolatos. Nem az agyhoz kell beszélni, hanem a szívhez, és a bátorítás az egyik szívből a másik szívbe megy. Akinek nincs szíve, aki önmaga sem bátor, az nem tud bátorítani.

Ha mélyen belegondolok, nincs olyan cselekedet, aminek csak jó következményei lennének. És nincs olyan rossz, amiből csak rossz ered. Cselekedeteinkkel úgy sietünk a jövőbe, mint egy motorcsónak a vízen, mögöttünk a hullámok jobbra is, balra is kiterjednek. Ha csak jobbra akarunk hullámot, balra nem, akkor meg kell torpannunk, képtelenek leszünk bármit is cselekedni.

Ha szeretnék valamit, akkor úgy szégyenítenek meg, hogy azt hajtogatják: "Te mindig kérsz valamit, neked semmi sem elég. Egy feneketlen kút vagy." Na, hát akkor hipnotizál a mamám vagy a papám, hogy én egy feneketlen kút vagyok. És én elhiszem, hogy egy feneketlen kút vagyok. De ettől nem leszek jobb, csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ilyen vagyok. És akkor vagy meg akarom ölni magam, vagy mindenkinek úgy mutatkozom be, hogy én egy feneketlen kút vagyok. Tehát akit megszégyenítettek, és aki szégyelli magát, az nem fog megváltozni. Mert elhiszi, hogy ő az, akinek őt mondták. És mégis, ennek ellenére, általában majdnem minden szülő, majdnem minden tanár reggeltől estig szégyeníti a gyerekeket.

A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént. Vége. Kész. A jövő megfoghatatlan, átlátszatlan, de a jó hír az, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban, elhatározás kérdése, hogy azt ismétled-e.

Azért, ami két ember között történik, mindketten felelősek. A jóért is, a rosszért is.

Az igazság az, hogy a múlt nem jósolja meg a jövőt, de mi úgy csinálunk, mintha, és ezzel a jövőt olyanná csináljuk, mint a múlt volt. A lehetőség az, hogy valakinek a segítségével, aki már erre rájött, újra lehet kezdeni az életet.

Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal.

A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.