Feldmár András

Feldmár András

magyar pszichológus
1940 —

Szerző figyelése

Feldmár András könyvei

A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.

Ha a valóságom nem olyan izgalmas, mint a fantáziám, akkor ezért én vagyok felelős.

A szokás illúzió, a szabadság tény, valóság. Az életem egy regény, aminek én vagyok a szerzője is, főhőse is. Az, hogy mit tesz a hős a következő fejezetben, teljesen tőlem függ, az én felelősségem.

Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután ő maga kapcsolódjon le róluk.

A szeretet akarat nélkül szentimentalizmus. (...) Az akarat szeretet nélkül viszont kegyetlenség.

Az egyetlen útmutatás, amit azzal kapcsolatban adhatok, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket!

Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel.

Az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő. És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.

Az unalom definíciója az, hogy bármiről legyen is szó, az ember arra vár, hogy vége legyen.

Ha nem gondolkozom elég mélyen, akkor csak leírom, mi az élményem veled kapcsolatban, olyan kategóriák szerint, amiket én már ismerek. Tulajdonképpen beleraklak azokba a skatulyákba, amelyek szerint én élek. És nem is látlak igazán, mert csak azt látom benned, amit már ismerek, amiről már tudok.

A gyerek azért kezd el hazudni, mert attól fél, hogy ha megmondja az igazat, elfordul tőle a szülő, a tanár vagy a barát. De ha nem fordul is el, legalább megbünteti. Olyan, mintha arra szocializálnánk egymást otthon és az iskolában is, hogy valamiféle homogén színházat játsszunk. Mindenki játssza meg azt, akinek lennie kellene, de senki se legyen önmaga, még véletlenül se. Aki önmaga, arról megvan a véleményünk.

Ha valaki más, mint én, és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg. Ezzel a három kategóriával választjuk el magunkat azoktól, akik mások. Észre sem vesszük, hogy mi is mások vagyunk.

A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy valamit meg akarok változtatni. De erre is kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem változik. Így aztán előfizetünk az unalomra. És amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a rettenetes unalomból.

Csak a szolga vár, a mester soha. És mire vár a szolga? A mester halálára. Sajnos, legtöbbször az történik, hogy amikor a mester meghal, a szolga, aki már nagyon régóta szolga, hamar talál egy másik mestert.

Az igazi terapeuta az, akit az érdekel, hogy tulajdonképpen te ki vagy. Aki nem azzal foglalkozik, hogy te kivé váljál, vagy hogy jó páciens legyél. Terapeuta tehát csak akkor kell, ha nem találsz magadnak valódi barátokat. Akinek valódi barátai vannak, nincs szüksége terapeutára.