Erich Kästner

német író, forgatókönyvíró, költő
1899. február 23. — 1974. július 29.

Szerző figyelése

Erich Kästner könyvei

Akinek a világon semmije sem maradt, az tudja a legjobban, mire van igazán szüksége.

Adok magának egy elsőrangú tanácsot (...). Írjon olyasmiről, amit ismer. Írjon a földalattiról, szállodákról meg egyéb ilyen dolgokról! S írjon gyerekekről, olyanokról, akikkel naponta találkozik az utcán, olyan gyerekekről, amilyenek mi voltunk egyszer.

Vannak emberek, akiknek semmi fáradságot sem okoz, hogy vidámak legyenek. Vannak mások, akiknek ez, akármennyit fáradoznak is, nem sikerül.

A Mese, a regény, az elbeszélés, mind hasonlít az élőlényekhez, s könnyen meglehet, hogy maguk is élnek. Van fejük, lábuk, vérkeringésük, s fel is vannak öltözve, mint az igazi emberek. S ha az arcuk közepéről hiányzik az orruk, vagy ha két bal cipőt húztak, az ember észreveszi, ha jól odafigyel.

Az emlékekkel s az ötletekkel úgy vagyunk, mint a megvert kutyákkal. Ha az ember egy hirtelen mozdulatot tesz, vagy megszólítja őket, vagy meg akarja őket simogatni - híj, máris kereket oldanak! S az ember belezöldül, mire újra a közelükbe kerülhet.

Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egypár jó társa, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén.

Hogy is felejtheti el egy felnőtt ember olyan tökéletesen a fiatalságát, hogy egy szép napon már egyáltalán nem emlékszik rá, milyen szomorúak és szerencsétlenek lehetnek néha a gyerekek! Teljesen mindegy ugyanis, hogy az ember egy eltört baba miatt sír-e, vagy pedig valamikor később azért, mert egy barátját veszíti el. Az életben sohasem azon múlik a dolog, miért szomorkodik az ember, hanem csakis azon, hogy milyen mély a szomorúsága. A gyermeki könnyek, istenemre, nem kisebbek, és gyakran súlyosabbak, mint a felnőttek könnyei!

Ott, ahol a könyveket égetik, előbb-utóbb embereket is égetnek.

Aki nagy ember volt a sikerben, annak kell maradnia a vereségben is.

Mi változott? Minden és semmi. Ha volna egy fivérem, aki valakit kirabolna, és jönne egy másik, és azt állítaná, hogy én vagyok a bűnös, az igazságtalan volna. De ha az illető azt mondaná, hogy mivel a fivérem a tolvaj, működjem együtt vele, hogy az áldozat visszakapja az értékeit, minden további nélkül azt válaszolnám: "Természetesen." A jóvátételt vállalnám. De jóvátenni nem tudnám.

A játék az ember teremtménye, mely teremtője örömére hivatott szolgálni egy olyan országban, ahol a "komolyság" és a "vidámság" nem egymással ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalmak, és amelynek a földjére csak játszva teheti be az ember a lábát.

Amióta a világ világ, háború és államalkotás egymással párhuzamosan fejlődnek. Az államok egyre terebélyesednek, a számuk viszont ennek arányában egyre csökken. Most pedig elérkeztünk arra a pontra, amikor egy maroknyi embercsoport egyetlenegy világállamot akar, egyetlenegy világhatalom irányításával! Így épp akkor fellegzene be az államalakítás és - rombolás iránti emberi vágy tévútra terelt, egyoldalú fejlődésének, amikor a technikai eszközök még el sem érték kiteljesedésük csúcspontját. Ugyanakkor mindez eleve ellentmond a földlakók másik alapvető igényének, a történelemalkotás iránti vágyának, valamint a történelem lényegének, a végleteknek.

Amiről nincsenek tapasztalataink, azt történelem előtti kornak hívjuk. Az a már kézzel tapintható korszak, amit mi a szó szűkebb értelmében történelemnek nevezünk, körülbelül hatezer évet ölel föl; hatezer fordulatot a Nap körül; sorsüldözött, szeretett és elátkozott bolygónk hatezer ellipszisét, melyet fáradhatatlanul kísér útján kicsi, tekintélyes, sápadt mosolyú társa, a Hold.

Lehet, hogy míg én az íróasztalnál ülök, Anyám otthon csuklani kezd. És akkor elmosolyodik, ránéz a fényképeimre, bólint feléjük, és azt suttogja maga elé: "Tudom, fiam, tudom, hogy gondolsz rám."

Az ember jó. Ez valószínűleg igaz. De nézzünk a körmére ennek a jó embernek, nehogy idő előtt megromoljon.