Elekes Ferenc

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más a szerelemmel, 
de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték 
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, 
sohasem elég rossz ahhoz, 
hogy nagyon szeressék.

Hogy jó ember volt,
annyi bizonyos:
hosszasan nézte mindég
az első hóhullást,
s csak akkor káromkodott,
ha érveiből kifogyott.

Hosszú, emberi útjainkon 
lobogó, szép szó is van elég, 
de vajon a melegéért 
lépünk-e mindég közelébb?

Nagyot hallgattunk hazáig.

A kapuban szivarunk összeért.
És jólesett, hogy tudtam:
rossz embertől tüzet
még sose kért.