Elekes Ferenc

Elekes Ferenc

erdélyi magyar költő és újságíró
1935. március 4. —

Szerző figyelése

Elekes Ferenc könyvei

Csupa fölfedezés és csupa elfelejtés az emberiség sorsa. Fölfedezni éppoly megszokott dolog, mint elfelejteni. Olykor épp a felejtés a legbiztosabb alapja a fölfedezésnek.

Az a lényeges, hogy fölfedezzük a természetben a magunk természetét. Vagy fordítva: a magunk természetében a természet természetét. Nagy erőforrásokra bukkanunk ugyanis e fölfedezéssel, hiszen a természet nemcsak létében, de minden változásában örök.

Egy igazi fenyő akkor is növekedik, ha dísznek ültették oda, ahová ültették, egy igazi ember akkor is a kiteljesedésért fészkelődik, ha éppenséggel dísztagnak választották. Persze, vannak törpe fenyők, és vannak törpe emberek.

A véletlen sokszor nagyon jól tudja, milyen példát válasszon a mi okulásunkra. Persze, jókat nevetni sokkal könnyebb, mint tanulni belőlük.

Az időjárást is ritkán találják el, azért folyamodnak olyan kijelentésekhez, hogy helyenkint havazás, mert nem tudják pontosan kimutatni, főleg azt nem tudják, hogy az a bizonyos helyenkint hol van.

A lehelet-könnyű, nesztelen életű, szél-sorsú pitypangtól rengeteg az eltanulnivalónk. Mert e szívós szelídségre nagy szükségünk van ebben a huzatos történelemben.

Vannak törvények, amelyeket tulajdonképpen nem azért hoznak, hogy legyen mit betartani, hanem azért, hogy legyen, aki betartsa őket.

Ameddig gyermekek vagyunk, legfontosabb dolgunk a játék. Ha van gyermekkorunk. Akinek volt gyermekkora, csak az mondhatja el magáról, hogy neki játék a munka.

Azok az apró, bolondos dolgok, amiket a véletlen játékának szoktunk nevezni, sokkal bonyolultabb és jelentőségteljesebb történések, mintsem gondoljuk.

Az értelem közlekedési eszközei a szavak. Éppúgy ki tudnak siklani, fel tudnak borulni, képesek összeütközni, akár a járművek. Érzelmeink, indulataink kormányozzák őket. Azokat kellene megtanítani, hogy az emberközi utak jelzőtábláira figyeljenek.

Sokféle festői táj van a világon a Niagarától a gyergyói tisztásokig. De azt a festői tájat a legnehezebb szó nélkül hagyni, amelyhez küzdelmeinkkel kapcsolódunk. Ahol örökké reménykedünk, ahol sokszor csalatkozunk, de ahol újrakezdünk mindent. Ahol van erőnk újrakezdeni mindent. Ahol születtünk.

A világnak rengeteg fontos és sürgős elfelejteni valója van, ha azt akarja, hogy élete vidámabb legyen. A jókedvünket, a könnyed közérzetünket alapozhatjuk meg minden igazi, kiadós felejtéssel. Meglehet, ez is egy olyan fölfedezés, amit már rég elfelejtettünk.

Az egyedüllét vitatható magány. Például nem lehet magányos az égi utazó, ki a legnagyobb egyedüllétet valósította meg, hiszen jól tudja, sokan féltik idelent, s nem csak a nagy üresség veszi körül, hanem a nagy érdeklődés is. Viszont bárki magányos lehet egy báli társaságban, egy sokadalomban is, ha jelenléte senkit sem érdekel, ha még csöndes távozását sem veszi észre senki. Sőt, ilyen helyzetekben lehet az ember a legkeserűbb magányosságban, mely maga a fölöslegesség.

Ha igazságtalanul bántanak, s szomorú vagyok, fájjon valakinek az én szomorúságom, még mielőtt őt is éppígy megbántotta volna valaki. Ha csak azután érzi át az én bajom, akkor már elkésett nagyon, akkor hiányzik belőle az emberség sebessége. Ha örömöm van, örüljön annak valaki, még mielőtt őt is hasonló öröm érné. Ha csak azután örül, elkésett megint, hiányzik belőle a jóság sebessége. Azt hiszem, ez az a furcsa sebesség, aminek fokozásában illetékes az egész emberiség.

Egymást nem értjük meg, mert elsietjük a szavainkat. Véleményt mondunk, mikor még nincs is véleményünk. Válaszolunk, mielőtt megkérdeznének. Kérdezünk valamit, s nem várjuk meg a választ. Jól mondta Freud professzor: - Csuda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást.