 | IdőKedvenc Csitáry-Hock Tamás |
A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szeretetedet. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.
Vannak szavak, amelyek leírásához, egymáshoz fűzéséhez az érzések adnak ihletet. Az érzések fonják össze ezeket a szavakat, mondatokat. Hiába kéri, hogy írj valami szépet - lélek nélkül nem megy.
Időnként nem értünk dolgokat. Időnként vannak furcsaságok. De bármit is tesz a másik, amit nem értünk, vagy netán félreértünk, sőt, esetleg bánt, a szeretetéhez kell visszatérni. Tudni, érezni, hogy szeret.
A pillanatok nem vesznek el soha. A legszebb pillanatokból áll össze az a kép, amit Életnek nevezünk.
A szövetség, az igazi, örökre szóló szövetség a lélekben születik. Nem érdek, nem kényszer, nem elhatározás szüli. Ez két ember közötti, eltéphetetlen, örök szövetség. Mert nem érdekek hozzák létre, nem tárgyalások útján keletkezik, nem precízen megfogalmazott papírok dokumentálják, nem aláírások hitelesítik. Ezt a szövetséget a szeretet köteléke hozza létre.
Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré.
Nem adnálak senkinek, semmiért. Illetve... de. Igen. Adnálak. Valakinek, ingyen. Önmagadnak. Neked bármikor visszaadlak, ha kéred. Hiszen szabad vagy. Nem sajátíthatlak ki, nem köthetlek magamhoz. (...) Az ajtó nyitva áll. Bármikor beléphetsz, bármikor kiléphetsz. Nem azért léphetsz ki, mert nincs szükségem rád. A legnagyobb fájdalom lenne. De szeretlek. És ezért léphetsz ki.
Az otthont nem lehet falak közé szorítani, nem lehet kulcsra zárni. Mert az otthon egy érzés. (...) Egy érzés, amit nem tudsz felépíteni, berendezni, vásárolt tárgyakkal felékesíteni. Az otthon egy érzés, amit nem vehetsz, csak kaphatsz. Tőle. Vele, mellette mindenütt otthon vagy.
Ha hallasz egy dalt, aminek a szövege megragad, számodra jelent valamit, ha olvasol egy könyvet, egy idézetet, amiről érzed, hogy közöd van hozzá, ha látsz egy gyönyörű tájat, ami megigéz, gyűjtsd magadba. De ne öncélúan. Mert mindez egyszer értelmet nyer.
A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék.
A szeretet növekszik, kikívánkozik. És ha már nincs hely, robban. Ha túlárad szeretettel, ami nem találhat magának utat, akkor keres. És akkor nem kérdez, hogy akarod-e, nem kérdezi, hogy lehet-e.
Útra is szükség van, és célra is. Egyik sem teljes a másik nélkül. Igen, a cél, és az úton felfedezett sok kis apróság együtt jelentik az életet.
Van olyan nap, amikor azt érzed, kárpótlást kaptál minden rosszért. Amikor elérkezik egy pillanat, amelyet szeretnél megállítani, megfogni és soha el nem engedni. Soha... De el kell engedned. Ám ez a pillanat, ezek a pillanatok újra erőt adnak a következő rossz napokhoz. És így állnak össze hetek, hónapok, évek... És elérkezik a pillanat. Amit többé már nem kell elengedned.
A "most" nem ok arra, hogy ne higgy a következő pillanatban, a következő pillanat jóságában. Nem ok arra, hogy lemondj mindenről, lemondj az álmaidról. Hogy ne higgy a jövőben, ne higgy a megoldásban. Mert van jövő, van megoldás. Ebben higgy, erre figyelj. Most.