Charlotte Bronte

Charlotte Bronte

angol regényíró
1816. április 21. — 1855. március 31.

Szerző figyelése

Charlotte Bronte könyvei

Minek a múltat felidézni, mikor a jelen annyival biztosabb, és a jövő annyival derűsebb.

Ha becsülik az embert (...), az olyan jó érzés, mintha az ember állandóan napfényben sütkéreznék, és szívében kellemes, derűs érzések bontakoznak ki.

Minden szív sok kincset tárol,
Csendesen hét pecsét alatt;
Van benne hit, remény s álom;
ha nem titok, nem varázsolat.

Egyetlen gondolatot sem szabad a múltra vagy a jövőre vesztegetni. A múlt, az olyan csodálatosan szép volt - és olyan halálosan szomorú -, hogy ha csak egyetlen sort elolvasok a múlt teleírt lapjairól, vége a bátorságomnak. A jövő: félelmetes üresség. Ilyen lehetett a világ a vízözön után.

22

Ha senki más nem törődik is velem, én törődöm magammal. Minél társtalanabb, minél magányosabb vagyok, minél kevesebb a jóakaróm, a pártfogóm, annál többre kell becsülnöm önmagamat.

Látom, hogy felebarátaim nagy tömege nincs jobb körülmények között. Látom, hogy sok-sok férfi és még több nő járja élete útját lemondás és nélkülözés közepette. Nem tudom, miért kellene nekem a csekély számú kiválasztott közé tartoznom. Hiszek abban, hogy a remény és a napfény a komisz sorsot is megédesíti. Hiszek abban, hogy ez az élet nem minden: sem kezdet, sem vég. Hiszek akkor is, amikor reszketek; akkor is bízom, amikor sírok.

Ha harc az élet, úgy látszik, az jutott osztályrészemül, hogy puszta kézzel vívjam meg.

Csakugyan milyen bölcs dolog, ha aki rendkívüli helyzetbe kerül, tartja a nyelvét, és nem kiáltja ki hebehurgyán, mennyire bántja ez a helyzet! A világ nagyon jól megérti azt a folyamatot, ahogy valaki elpusztul táplálékhiánytól: de alig akad néhány, aki felfogja és követni tudja, hogyan őrülhet bele ember a magányosságba.

A boldogság érzése fogott el, az öröm melege futotta el szívemet, és jólesően hatolt el ereimben. Reményem ez egyszer valóra vált. A valóságos öröm kézzelfogható darabkáját tartottam kezemben: nem álom volt, nem elmém szülte ábrándkép, nem a képzelet vetítette árnyék.

Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig, sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.

Magához hasonló nővel soha nem találkoztam, Jane. Maga a kedvemet keresi, mégis uralkodik rajtam: amikor úgy látszik, szelíden meghajlik akaratom előtt, tulajdonképpen fölém kerekedik. Elhiteti velem, hogy az ujjam köré csavarhatom, mint valami puha selyemfonalat, és ugyanakkor megremeg a szívem, ha csak rám néz. Menthetetlenül meghódított, és még soha, egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.

A részvét, Jane, sokszor sértő. Attól függ, kitől ered. Az ember sokszor hajlamos a részvétet kereken kikérni magának. De az ilyenfajta bántó részvét csak kemény, önző szívekben fogamzik meg, valami megvetéssel vegyes érzés azok iránt, akik bizonyos megérdemelt szenvedéseken vergődtek át. A maga részvéte, Jane, az a részvét, amely e pillanatban arcán tükröződik, egészen másfajta. Látom, hogy szeme könnyes, érzem, hogy keze remeg, tudom, hogy szíve csordultig tele szánakozással. A maga részvéte, drágám, a szerelem szenvedő szülőanyja: amit most érez irántam, az ennek a fenséges érzelemnek szülési kínja. Elfogadom a részvétét, Jane, hadd szülje meg a szerelmet: tárt karokkal várom.

Gyenge akartam lenni, hogy megmeneküljek a további szenvedések szörnyű útjától, de a zsarnokká vált lelkiismeret torkon ragadta a szenvedélyt, gúnyosan megmondta neki, hogy gyönge lábával éppen hogy belegázolt a mocsárba, s megesküdött, hogy vaskezével a kín feneketlen mélységébe fogja taszítani.

Olyan nőkkel szemben, akiknek csak a külseje tetszik, akikről kiderül, hogy se szívük, se lelkük, olyan gonosz tudok lenni, mint maga az ördög. Nem bírom a közönségességüket, a kicsinyességüket, a butaságukat, a szeszélyeiket. De a tiszta szeműekhez, a tiszta szívűekhez, az őszinte szavúakhoz, a törhetetlen jelleműekhez - azokhoz, akik gyöngédek, mégis szilárdak, hajlékonyak, de következetesek - igenis gyöngéd és hűséges tudok lenni.

Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a Hold sütötte balkon egyik zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá és két perc alatt tönkremarta a szívemet.