Cao Hszüe-csin |
Honnan jövök
s hová megyek,
nincsen nyoma.
A zöld szirtfok alatt,
az ős fenyőfánál
van otthonom.
Kerestek engem?
Hiába. Száz magasság
választ el minket.
Próbáld meg s jöjj!
Csak egy kacaj lesz
üdvözleted.
Annak az egy napnak a kedvéért, amelyen ezer nap közül egyszer, kivételképpen jó vagyok, kérlek, légy elnézéssel!
Látomás lesz létezéssé, s létezés lesz látomássá.
Semmi lesz valamivé, és valami lesz semmivé.
Nemcsak az embernek van lelke, hanem az egész természetnek is, és a természet olykor csodálatos jelenségekben juttatja kifejezésre az emberekkel való kapcsolatát.
Az ellen a felhalmozott ecetmennyiség ellen, amely egy féltékeny asszony testében halmozódott fel, a világnak semmiféle édessége nem lehet elég hatásos.
Nekünk, embereknek, kiszámíthatatlan a végzetünk, akárcsak a szelek járása és a felhők alakja.
Gyakori dolog, hogy szülők, ha gyermekük elkövet valamit, haragba lovalják magukat a saját beszédükkel, s egykönnyen kimondanak valami kemény ítéletet, vagy halálra veretéssel fenyegetőznek. Amikor azonban gyermeküket megpillantják, győz bennük a szülői szeretet, s kezdeti haragjuk elpárolog.
Az ember ne követelje túlságos önfejűséggel igazának elismerését, mert csak az ellenkező eredményt éri el vele.
Az volt neki ez a lány, ami a száraz fa a lobogó lángnak; mint enyv a lakkal, úgy tapadtak össze egymással, napokon és éjeken át nem tágított ágyasának oldaláról a férfi.
Vígság s bánat, kacaj s méreg,
látszat mind! Mire a lélek?
Törekedni, vágyni, kérni,
balgaság! Nincs, mi megéri.
Kétféle szerelmi vétkező van, testi és szellemi. Az előbbi fajta csak testi birtoklásra törekszik, érzéki kívánásában telhetetlen, és sajnálja, hogy nem teheti a világ valamennyi szép asszonyát és lányát a maga gyönyörének zsákmányává.