Cao Hszüe-csin

eredeti nevén Cao Xueqin, kínai író
1715 — 1763

Szerző figyelése

Cao Hszüe-csin könyvei

Nekünk, embereknek, kiszámíthatatlan a végzetünk, akárcsak a szelek járása és a felhők alakja.

Bolond szerelemben öt esztendeig vártam rád. Én ostoba, nem tudtam, hogy szíved is olyan rideg, mint a szemed.

Hát igen, gyermekem, ha a holdbéli öreg akarja, a fiatalok ezer mérföld távolságból is egymásra találnak (...). A holdbéli öregember titkon kiszemeli magának a maga emberkéit, s vörös fonállal köti össze őket, melyet a lábuk köré teker. S akkor, válasszák el bár a kettőt országok, tengerek és hosszú évek, emberkéi végül mégis férj és feleség lesznek.

Míg tízezer pénzt könnyen kaphat bárki,
egyetlen hű szívet nehéz találni.

Vörös szobáról álmodtam az éjjel,
s a Víz Országáról dalolgatok ma.
Felhők párállanak a száz szigetről,
s köd a sűrű erdőt egybefogja.
Mindegy a holdnak, tegnap van, vagy holnap,
magától nő s apad szerelmünk sodra.
Hannanban új tavasz jön új tavaszra,
lehet, hogy néked ez közömbös volna?

A szónak nem szabad megölnie a szellemet.

A makacs ökröt nem lehet erővel ivásra bírni.

Gyakori dolog, hogy szülők, ha gyermekük elkövet valamit, haragba lovalják magukat a saját beszédükkel, s egykönnyen kimondanak valami kemény ítéletet, vagy halálra veretéssel fenyegetőznek. Amikor azonban gyermeküket megpillantják, győz bennük a szülői szeretet, s kezdeti haragjuk elpárolog.

Boldogságunkat nem kényszeríthetjük ki a sorstól.

Az ember ne követelje túlságos önfejűséggel igazának elismerését, mert csak az ellenkező eredményt éri el vele.

A régi írásokban sok szó esik a szent zene megfékező hatalmáról, melytől még a vadállatok is megszelídülnek, s mely arra készteti őket, hogy szép illedelmesen részt vegyenek a körtáncban.

Hervadt lótuszlevelek hadd lengjenek,
az eső panaszát megértetik veled.

Virágok sírját ásom, és kacagnak rajtam,
ki tudja, lesz-e sírásóm, ha majd meghaltam?

Egyikük bambuszkerítéses magános otthonában kuksolt, s keserűségét a szélbe zokogta. A másik begóniás udvarán üldögélt, s fájdalmát a holdra sóhajtotta fel. S noha testileg távol, szívükben egymással voltak.

Ostoba lányka! És ostoba fiú! Miért tettetik magukat, miért mondják az ellenkezőjét annak, ami a szívükben végbemegy? Régen egymáséi ők már a szívük mélyén. Miért kínozzák hát egymást, miért színlelik, hogy idegenek és ellenségesek egymással szemben? Belül annyira közel állnak egymáshoz, de kívül miért törekednek arra, hogy eltávolodjanak egymástól? Ám a szerelmesek között mindig így volt ez, s bizonyára így is lesz mindig.