Bella István

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

S már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog.

Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek.
Száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.

A lélek kültelkén lobogva
izzik csak szívem gyertyacsonkja,
az árvaság külvárosában
meggyökerező éjszakában.

Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed.
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

A teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek...

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.

Kell
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
de ott, ahol lehetsz.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.
(...)
Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
S legyünk egymásba ojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.

Szerelem! Embertelen éhség
arcai világítanak
vonásaimból, eligéznék
fájdalmadat, s hatalmadat.

Szeress, ahogy ember meri!
Törjön, roppanjon be az arcunk!
Emberpár vagyunk, emberi
boldogság, ez minden hatalmunk.

Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.