 | Babits Mihálymagyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító |
Miként szélcsendben a hajó
lelkem ma veszteg úgy lebeg
vitorla nélkül! - Ah be jó,
hogy most melletted ülhetek!
Nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.
Karácsony csenget a szörnyű télben
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóversében
s koldus kezeket reszketni, ujjaikon
kékül gyűrűk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.
A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá.
Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.
A gyáva faj, a törpe lelkek...
Nem tudják, amit mi tudunk.
Míg ők a tegnapot alusszák,
mi a holnap felé futunk.
Új hajnal ví a régi éjjel
s a ma küzdelmükből terem
és bármilyen sötét az éjjel,
a hajnalé a győzelem!
Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.