Anatole France

Anatole France

Nobel-díjas francia író, költő, kritikus, akadémikus
1844. április 16. — 1924. október 12.

Szerző figyelése

Anatole France könyvei

Ezer között egy nő akad, akit ha már egyszer bírtunk, többé nem tudunk elhagyni, akit örökké és újra meg újra megkívánunk. Az ilyen nő testének sajátos varázsa van, amely gyógyíthatatlan szerelemkórságot okoz. És van még valami, ami meghatározhatatlan: a lélek az ilyen női testben.

90

Jobb megérteni egy keveset, mint félreérteni sokat.

Többet ér a pokolban szabadnak lenni, mint rabszolgának az egekben.

Ha igaz az, hogy a vágy mindent megszépít, amit elérni törekszik, akkor az ismeretlen utáni vágy megszépíti az egész világmindenséget.

Látni, hallani, érezni: vajon nem azt jelenti-e, hogy elhasználunk önnönmagunkból, és meghalunk már egy kicsit? S mi az, hogy élni, ahogy élünk ezen a földön, ha nem halódni szüntelenül, és mindennap eltékozolni egy részét annak az életmennyiségnek, amely bennünk rejlik?

Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.

Én valahányszor tévedésből benyitottam valahova, ezt betű szerint és képletesen egyaránt mondom, mindig valami váratlan aljasságot fedeztem föl. Ha a társadalmat hirtelen ki lehetne fordítani, mint egy kesztyűt, és megnézni a belsejét: valamennyien elájulnánk az undortól és a rémülettől.

Hiszen orvos vagyok. És hazugságokat árulok. Megnyugtatom, vigasztalom az embereket. Lehet őket vigasztalni és megnyugtatni hazugság nélkül? (...) Csakis a nők és az orvosok tudják, mily szükséges és mily jótékony a hazugság az embereknek.

A lángeszű emberek hajlamosak az őrültségre. Ez bizonyos. De azért mégsem elég agyalágyultnak lenni ahhoz, hogy valaki jól gondolkozzék.

Miért ne juthatna el az emberiség a természet átalakításában odáig, hogy békéssé is tegye? Miért ne sikerülhetne az emberiségnek, ha mégoly parányi volt és lesz is, hogy egy napon elfojtsa, vagy legalábbis szabályozza a létért való versengést? S végül miért ne törölhetné el a gyilkolás törvényét? (...) Lehetséges, hogy fajunk kitart búskomorságában, őrültségében, hóbortjaiban, tébolyában és bódultságában, amíg csak el nem jön faggyal és sötétséggel a siralmas vég. Ez a világ talán gyógyíthatatlanul rossz. Én mindenesetre jól érzem magam benne.

Az emberiség egész története - amely tele van kínokkal, lelkesültségekkel, öldökléssel - esztelenek és dühöngők története.

Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.

Azt hinni, hogy a jövő nincs, mert mi még nem ismerjük, annyi, mint azt hinni, hogy egy könyv nincs befejezve, mert mi még nem olvastuk végig.

Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.

Nem hiszek, de szeretnék hinni. A hitet a legértékesebb jónak tartom, amiben részünk lehet e világon. Saint-Bartholoméban minden vasár-és ünnepnapon misére járok, és egyszer sem hallgattam végig a plébános prédikációját, hogy így ne szóltam volna magamhoz: "Mindenemet, amim csak van, házamat, földjeimet, erdeimet odaadnám, ha olyan buta lehetnék, mint ez az állat."