 | Ady Endre |
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...
Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.
Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok... beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg.
Kit rég kerülnek a szerelmes álmok:
Szerelmes szívvel, álmodozva járok...
Május sugarát itta bé a lelkem -
Májusi fényben gyógyulásra leltem,
- Még csak kétszer láttam...
Ha kérte volna, életemet adtam volna érte; és hogy semmit se kért, többet adtam oda hitvány életemnél: szívemet, szerelmemet.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
Vágy, élet és sugár a lelkünk.
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.