 | IdőKedvenc Huguette de Broqueville: Uraho?A neves belga írónő elementáris erejű dokumentumregénye misszionárius bátyjáról, aki a békés, keresztény országnak tűnő Ruandában szolgál, amikor 1994-ben kitör a hutuk és tuszik közötti véres törzsi háború. Az érthetetlen öldöklés közepette a "fehér atya" a megbékélést hirdeti. A nem vallásos írónő a bizonyára sokak számára túlzott naturalizmussal megírt regénye végén döbbenten áll meg bátyja életpéldája előtt, talán magában is melengetve már a hit csíráit. |
Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.
11. oldal
A szeretet igazságtalan. A szeretett lényt soha nem érdemeiért szeretjük. Szeretjük, és kész.
12. oldal
Nincs szebb, mint az élet, ha hagyják, hogy kiteljesítse magát. (...) Mint a fű és a fák, ha növekedhetnek, és akkor halnak meg, amikor elérték a teljességet.
22. oldal
Nem te teszed a jót, Istené a jóság, a te szavaid és cselekedeteid által is ő szól.
25. oldal
A lélek akkor is méltó rá, hogy meghallgassák, ha ő maga nem hallja meg mások szavát.
31. oldal
Mindannyiunk lelke mélyén ott pislákol a picike fénysugár, de lesben áll az indulatok sötét árnya és a gyilkos vágy is.
48. oldal
Isten a cselekedetekben, a tekintetben, a gesztusokban, a mosolyban, a viselkedésben él.
60. oldal
A halál az ateisták szemében botránykő, a keresztényekében a reménység kihívása. Úgy érkezik, mint a tolvaj, sosem tudni előre az órát.
84. oldal
A halál az élet misztériuma. Mindig a szemünk előtt lebeg, és örök rejtély marad. Az élők látják, hogyan ügyködik a testben, milyen kitartó munkát végez rajta születésétől fogva, és csak akkor ütköznek meg rajta, amikor mozdulatlan misztériummá merevedik.
116-117. oldal
Az élet, amely megelőzi a halált, vajon adhat-e valami értelmet az eleve elrendelt felbomlásnak, a mozdulatlanság elkerülhetetlen és hátborzongató realitásának?
117. oldal
A megbocsátás nem mossa el a fájdalmat. Nem jelenti azt, hogy alávetjük magunkat az ellenfélnek. Nem jelenti, hogy nyalogatni kellene a sebeket osztó kezet. A megbocsátás büszke, és fölülemelkedik a kavargó érzések zűrzavarán. A megbocsátás kilépés a fényre, mintha a sérelmek feledésbe merültek volna. Mintha az, aki fájdalmat okozott nekünk, nem is tett volna semmi rosszat, mintha a sebeket osztó kéz nem zúzta volna szét a szíveket. A megbocsátás önnön ellentétét is látja a gonoszban. Benne is meghallja, amit csak ő hall: a szeretet himnuszát.
122. oldal