Stephenie Meyer: New Moon - Újhold

Pontosan elég vagy ahhoz, hogy örökké és megmásíthatatlanul magadhoz láncolj.

Én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

23. fejezet, 527. oldal

Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.

5. fejezet

Sok millió apró döntés (...) befolyásolhatja az utat, és vele együtt a jövőt.

21. fejezet

Olyan voltam, mint egy eltévedt hold - a planéta, amely körül keringtem, megsemmisült valamilyen katasztrófafilm-szerű kataklizmában -, de én csak kerengtem tovább szorosan a hűlt helye körül, fittyet hányva a gravitáció törvényeire.

218. oldal

Te vagy az életem legjobb része!

79. oldal

Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.

533. oldal

Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.

175. oldal

Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.

93. oldal

Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle.

557. oldal

Ha már az a sorsom, hogy darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet.

530. oldal

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

129. oldal

Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.

528. oldal

Kétségbeesetten megpróbáltam addig nyújtani, csavargatni az igazságot, míg úgy el nem görbült, hogy már hazugság lett belőle.

Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett.

16. fejezet: Páris és Júlia