Erich Maria Remarque: Három bajtárs

Erich Maria Remarque: Három bajtárs

Magyar Könyvklub

A húszas évek végén három fiatalember téblábol Berlinben. A világháborút ugyan túlélték, de igazi életüket, személyiségüket otthagyták a lövészárokban. Tengődnek egyik napról a másikra, járják a kocsmákat, éjszakai lokálokat, kurvákkal, selyemfiúkkal, lecsúszott egzisztenciákkal beszélgetik végig a napot, csak pillanatnyi jelenük van, múltjuk, jövőjük nincs. És akkor feltűnik Patrice, a gyönyörű, tüdőbajos lány, beleszeret az egyik fiúba, a boldogság szele meglegyinti őket, dc mindketten tudják, a beteljesülés soha nem érkezhet el, hiszen a tragédia ott lebeg a fejük fölött...

Vedd meg kedvezménnyel!

Regény

Azzal nyugtatom magam, jobb, ha az ember akkor hal meg, amikor még élni szeretne, mint akkor, amikor már meg szeretne halni. (...) Ha az ember még élni akar, akkor van valami, amit szeret. Ez megnehezíti, de meg is könnyíti a dolgot. Nézd, nekem mindenképp meg kell halnom, és most hálás vagyok a sorsnak, hogy te az enyém voltál. Hiszen magamra is maradhattam volna, boldogtalan is lehettem volna. Akkor szívesebben haltam volna meg. Így persze nehezebb. Másrészt viszont tele vagyok szerelemmel, mint a méhecske mézzel, amikor esténként visszatér a kasba. S ha választanom kellene a kétféle lehetőség között, csak ezt választanám.

448. oldal

Ami jó, azt sosem kell visszautasítani. Még akkor sem, ha az ember nem tudja, miért kapja.

7. oldal

Az emberi élet túl hosszú a szerelemhez. (...) Az egyiknek mindig túl sokáig tart. A másik pedig hoppon marad, azután csak ül, és bámul maga elé. Úgy bámul, mint aki meghibbant.

102. oldal

Sose akarj többet tudni a kelleténél! (...) Minél kevesebbet tud az ember, annál gondtalanabbul él. A tudás szabaddá tesz - de boldogtalanná is.

70. oldal

A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor ránéztem, és újra eszembe jutott az első este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép - igen, ez volt az az arc, amely akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett.

77. oldal

Sosem különülhetünk el eléggé, sosem távolodhatunk el elégszer egymástól ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk.

177. oldal

Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.

43-44. oldal

Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.

177. oldal

Csak az ostobák diadalmaskodnak az életben; a többiek túl sok akadályt vélnek fölfedezni, és már a kezdet kezdetén elbizonytalanodnak. Nehéz időkben az együgyűség a legfőbb kincs, varázsköpenyként takarja el azokat a veszedelmeket, amelyekbe a túlontúl okosak szinte megbűvölten rohannak bele.

70. oldal

Butának születni nem szégyen. Csak bután meghalni.

69. oldal

Minden szerelem magában hordozza az örökkévalóság vágyát, és ezért válik örökösen kínzóvá. Mert semmi sem marad meg belőle. Semmi.

159. oldal

"Magának könnyű, maga egyedül van" - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt.

55. oldal

Soha semmi sem maradandó, sem az én, sem a te, és legfőképpen a mi.

Jó vége csak annak lehet, ami azelőtt egyfolytában rossz volt. Akkor mégis jobb, ha valaminek csak a vége rossz.