Victor Hugo: A nevető ember

Nem minden ragyog, ami fényes. A fény: igazság, de a ragyogás lehet ármányosság is. Azt hiszed, világít? Nem igaz: gyújtogat. Éjszaka van. Valaki gyertyát gyújt, a silány faggyú csillaggá változik, és ragyog a sötétben. A lepke belehull. Felelős-e érte? A tűz szeme megbabonázza a lepkét, mint a kígyó tekintete a madarat. Lehetséges-e, hogy a lepke és a madár ne menjen oda? Ellenállhat-e a falevél a szélnek? Ellenállhat-e a kő az esés törvényének?

2. rész, 5. könyv, 5. fejezet, 433-434. oldal

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

2. rész, 5. könyv, 4. fejezet, 425. oldal

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

2. rész, 5. könyv, 4. fejezet, 425. oldal

Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

2. rész, 5. könyv, 4. fejezet, 425. oldal

Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.

2. rész, 5. könyv, 4. fejezet, 424. oldal

Isten a kar; a véletlen: parittya; ember: kavics. Próbálj ellenállni, ha ki vagy röpítve.

2. rész, 5. könyv, 4. fejezet, 424. oldal

Nincs abban semmi meglepő, ha a legerősebb és legellenállóbb ember is elszédül egy váratlan sorsfordulat következtében. A váratlan néha úgy üti főbe az embert, mint a tagló az ökröt. (...) Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.

2. rész, 5. könyv, 3. fejezet, 422. oldal

Bűnt elkövetni s kérkedni vele: ez a történelem.

2. rész, 5. könyv, 2. fejezet, 412. oldal

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

2. rész, 4. könyv, 4. fejezet, 375-376. oldal

A szerelmesek leggyönyörűbb pillanatai némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, s aztán csendesen kivirul.

2. rész, 4. könyv, 2. fejezet, 365. oldal

A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.

2. rész, 4. könyv, 1. fejezet, 363. oldal

A rossz előbb füstölög, mielőtt vétekké gyullad: a lelkiismeret fulladozik ebben a füstben. A megkísértett tisztesség önkéntelen émelyeg a pokoltól. A tárulkozó mélység bűze észre téríti az erőseket, és elkábítja a gyengéket.

2. rész, 4. könyv, 1. fejezet, 361. oldal

A feledés átírt pergamen. Történik valami, és az elmosódott írásjegyek kiütnek az ámult emlékezés vonalközein.

2. rész, 4. könyv, 1. fejezet, 358. oldal

Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

1. könyv, 5. fejezet, 65. oldal

A szerelemben legerősebb a szokás. Az egész élet abban összpontosul. Hogy a csillagok minden este feljönnek: a világegyetem szokása. A mindenség olyan, mint a szerelmes asszony; a nap a szeretője.

2. rész, 3. könyv, 9. fejezet, 351. oldal