Victor Hugo: A nevető ember

Európa Könyvkiadó

A romantikus költészet, dráma- és regényirodalom legnagyobb francia klasszikusának hatalmas regénye a XVIII. sz. nemesi Angliájába vezet bennünket. Hugo színes és groteszk végletek közt csapongó képzelete viharos erővel sodorja az olvasót regényes tájakra, festői koldusnyomorba, hivalgó főúri pompába, de mindenütt az igaz emberséget, a szabadság nemes eszményeit kutatja és egy nagy forradalmár szertelen gyűlöletét zúdítja a zsarnokság minden formájára. Victor Hugo csalhatatlan művészettel tárja fel a tragikus embersors lenyűgöző pátoszát, s a bohóctragédia hálás témája mindig megtalálja a szívünk titkos kamaráihoz vezető utat, a részvét útját.

VilágirodalomRegény

Nem kísértet ő, hanem ember. (...) Érző hús és ideg. Agya van és gondolkozik, szíve van és szeret; lelke van és remél. Hisz egész bűne az volt, hogy túl sokat remélt.

9. könyv, 2. fejezet, 576. oldal

Gyere utánam, mihelyt lehet. Oly szerencsétlen leszek nélküled még Isten közelében is. Ne hagyj soká magamra (...)! Itt volt a paradicsom. Az ott fönn csak az ég.

2. rész, Befejezés, 4. fejezet, 604. oldal

Ugye, gondolsz rám? Hiszen oly szomorú a halál, ha az emberrel nem gondolnak többé! Néha rossz voltam, nézzétek el. Tudom, ha a jó Isten akarná, boldogok lehetnénk, hisz oly kevés kell nekünk.

2. rész, Befejezés, 4. fejezet, 603. oldal

Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.

2. rész, Befejezés, 4. fejezet, 599. oldal

Némely szó egyszersmind beszéd is, sírás és kiáltás egyszerre. Minden rajongás és minden fájdalom egybeolvad, és együtt tör ki benne.

2. rész, Befejezés, 3. fejezet, 596. oldal

Vagy ő jön vissza, vagy én megyek el. Minthogy nem jöhet vissza, el kell mennem. Meghalni jó, nem is nehéz, ami itt kialszik, az máshol újra felgyullad. Itt, ezen a földön örökös szívszorongás az élet. Az ember nem lehet örökké boldogtalan. Tehát felmegyünk a csillagokba, házasságot kötünk, soha nem válunk el egymástól, csak szeretjük, szeretjük egymást.

2. rész, Befejezés, 2. fejezet, 591. oldal

Az életben az ember egymás után elveszti kedveseit. Rengeteg fájdalom marad az ember mögött. A sors elviselhetetlen szenvedések sokaságával képeszt el bennünket. S még csodálkoznak, hogy az öregemberek sokat beszélnek. A kétségbeesés beszél belőlük.

2. rész, Befejezés, 2. fejezet, 590. oldal

Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.

2. rész, Befejezés, 1. fejezet, 586. oldal

A fájdalom faggat. Nincs az a bíró, aki olyan aprólékos, mint az önmagával perbe szálló lelkiismeret.

2. rész, 9. könyv, 2. fejezet, 569. oldal

A balsors ijesztő gyorsan bánik el velünk. Olyan súlyos, hogy azt hinnénk, lassan mozog. Tévedés. Az ember azt hinné a hóról: hideg, tehát dermedt, mint a tél, fehér, tehát mozdulatlan, mint a szemfedő. S hogy rácáfol minderre a hóförgeteg.

2. rész, 9. könyv, 2. fejezet, 569. oldal

A kétségbeesés hideg számító. Ragaszkodik a végösszeghez. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Mindent összead, egy garast sem enged el a számadásból. Számon kéri Istentől a villámcsapásokat és a tűszúrásokat. Tudni akarja, mihez tartsa magát a végzettel. Tűnődik, mérlegel, számol. Külsőleg komor, hideg, de alatta tüzes láva habzik.

2. rész, 9. könyv, 2. fejezet, 569. oldal

A rémület bizonyos fokán az ember maga is rettenetessé lesz. Aki mindentől fél, az végül már semmitől sem reszket. Az lábbal rugdossa a szfinxet, s nekimegy az ismeretlennek.

2. rész, 9. könyv, 1. fejezet, 565. oldal

Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk.

2. rész, 9. könyv, 1. fejezet, 563. oldal

Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek.

2. rész, 8. könyv, 7. fejezet, 555. oldal

A titok: háló; ha egy szeme elszakad, az egész felbomlik.

2. rész, 8. könyv, 5. fejezet, 530. oldal