Vágyakozással kapcsolatos idézetek
A magány nem gyógyít, az írás nem kezel,
A gép nem gyógyír, a DELETE nem vesz el.
Elvágyódnék hozzád, örök börtönöm leszel,
Talán a közöttünk lévő rácsokon az idő majd reszel,
S ha majd a zárkán átlátsz és észreveszel,
A legboldogabb emberré és szabaddá teszel.
Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert... de nincs "mert"... nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy... Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú... a pici tollacska szárnyakat ad... neked is.
Első a munka, én a második,
apám csak megy, hajt, és többről álmodik.
Anyám meg főz, mos, esténként kivasal,
cseppet sem érdekli, énmellém ki hasal.
Jövök majd! - mondja, örökké hiteget.
Oh, bár csak jönnétek! Szeretlek titeket.
Amikor eléggé erős a vágy, az események egészen furcsa módon kezdenek alakulni, véletlen halmozódik véletlenre, addig, míg a kívánt cél megvalósul.
Úgy ismernélek, Ismeretlen!
Téged, mélyen lelkembe nyúlva,
életem, mint viharzás, összedúlva,
Megfoghatatlan, Rokonom benn!
Úgy ismernélek, szolga lényed.
Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz annak ellenére, hogy tudom, már most a helyén van minden. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm. Akkor talán könnyebb lenne. De most nincs itt az ideje. Nincsenek ölelések, nincs támasz, de nem is baj. Meg kell erősödnöd. Az Élet segít benne. De valahogy néha... néha csak úgy jó lenne egy ölelés. Hiába. Emberek vagyunk.
Várni valamit, valakit, akármit, ami lehet, hogy meg sem érkezik. Talán nem jön, talán nem jár neked, talán nincs is rá szükséged. Te mégis azt érzed, nem megy nélküle. Csak vele, csak érte, csak általa. De valahogy mégsem történik semmi. Meg kell tanulni hagyni... hagyni, hogy az Élet tegye a dolgát. Ez a legnehezebb, de hidd el, van terve, veled is, mással is. Mindennek megvan a maga útja, Neked csak el kell fogadnod. Néha pedig ez a legnehezebb.
Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.
A vágyakozás nem hal meg attól, hogy a tárgya elérhetetlenné válik, sőt felerősödik. Ez jelenti a fiatalságot. Az élet előrehaladtával éppen ezek a beteljesületlenségtől izzó fiatalkori vágyak lesznek az első olyan álmok, amiket az ember kénytelen elfojtani. Ennek az a titka, hogy az ember látszólag megöli magában a vágyat, valójában azonban elraktározza a szíve legmélyén, hogy egyetlen felsőbb hatalom se sejthesse meg a létezését.
Vágyok valamire, ami különleges. Valamire, ami egyedi, ami szeret, amit szerethetek. Valamire, ahol minden csak úgy jön. Nincs játszma, se kényszer, csak úgy jön, nem kérdez, és elvisz magával oda, ahova soha nem akartam eljutni. Amitől mindig is rettegtem. Valójában nem is bánnám. Úgyis kezd unalmas lenni az, ami van.
Látogass meg álmomban, és
Boldogabb lesz az ébredés.
Mert úgy éjjel elfeledem,
Hogy nappal a vágy reménytelen.
Sötét haján vízcseppek ragyogtak, halvány borostával borított állán apró gödröcske látszott, amely kisfiús karaktert adott amúgy szigorú arcának, és azon kaptam magam, hogy elveszek a tekintetében.
Lennék dalod és táncod
vagy csak síró hegedűmuzsikád.
De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.