Vágyakozással kapcsolatos idézetek
Egyike az elme nagy ellentmondásainak: bármi, amit elérsz, idővel unalmassá válik, és bármi, amit nem érsz el, kívánatos marad.
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?
Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.
Aki hisz vágyainak, örökké koldusszegény marad, hisz világának fókuszában mindig az áll majd, ami nem az övé. Aki eloszlatja vágyait, abban megszűnik mindennemű hiányérzet, s az, akinek nem hiányzik semmi, máris a világ minden kincsének birtokosa!
Mindaz, ami vagyok, ami lehetek, mindaz, ami valóban boldoggá fog tenni, csak a belső énünkből indulhat el. Belülről kell elindulnunk kifelé, és nem fordítva, különben olyan vágyakat teremtünk, amelyeknek se vége, se hossza, és úgy járunk, mint a mese hősei. Levágva az Arany Bárányt őrző hétfejű szörnyeteg egyik fejét, azonnal kinő egy másik helyette. A szörnyeteg nem hal meg addig, amíg szíven nem találják.
Nekem semmi szükségem a kényelemre. Nekem Isten kell, nekem a költészet kell. Igazi veszélyekre vágyom, szabadságra és jóságra vágyom. Vétkezni akarok!
Lehet, hogy a szívedben elkezdődött egyfajta áramlás, amit szerelemnek nevezel, mert megismertél valakit, mert tetszik neked. És az ember már csak ilyen, gyorsítaná a tempót, tekerné az óra mutatóit, múljanak már azok a fránya percek, lásson meg engem, legyen már végre velem az, aki felbolydította a lelkemet. De az órát nem lehet sem előretekerni, sem megállítani, ahogy majd akkor szeretnéd, amikor már azzal vagy, akit szeretsz.
Kelet felé a napfény, nyugat mögött az ár:
keletre űz a vándorkedv s nyugat kapuja vár.
Úgy hajt e furcsa őrület, hogy vennék búcsút én,
mert tenger hív és csillag hív és ó, mert hív az ég.
Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
néztem vitorlám íve alól messze világokat,
de a leggyönyörűbb, amit az Úr mutatott valaha,
az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.
A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (...) És a Csoda teljesíti.
A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (...) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi... ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.
Mélyen a szemembe néz, és egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ - csak mi ketten létezünk. Annyira szeretnék a karjába ugrani és feloldódni az ölelésében, hogy komolyan elgondolkodom azon, vajon orvosilag igazolható-e ilyen szántű vonzódás egy másik emberi lényhez.
A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nem. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit.
A fiú (...) az arcába nézett, magához húzta, és szelíden, mint egy gyerek, megcsókolta a száját. Árammal teli, idegen érintés volt, kissé kijózanító is, mivel testüknek ez az első találkozása messze lekésett képzeletük rejtett s már nagyon is régóta tartó ölelkezésétől. Régi dolog, hogy lomha testünk mindig lemarad a sorsunk mögött.