Idézetek a szerelmi csalódásról
Örök hibám, hogy túl közel kerülök az emberekhez, mégis újra meg újra elkövetem. Ki nem állhatom a csöpögős filozofálgatást arról, mennyivel jobb megismerni a szerelmet, mint soha nem találkozni vele.
Rettenetes helyzetbe kerültem: elvesztettem azt, akit valóban szerettem, és rá kellett döbbennem, hogy a másikat is tönkre tettem. Szép kilátások... elvesztettem életem legnagyobb szerelmét, és itt van helyette egy nő, aki velem marad, de csak azért, mert nem akar másik henteshez vagy új fűszereshez járni.
Hány gyönyörű nő tűnik fel, hogy megkíséreljük így is, meg úgy is szeretni, s ha végül be kell látnunk, hogy sehogyan sem lehet, a kudarcaink szétzúzzák a szépségét is.
Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?
Ó, szánj meg engem, ó, ne csábíts!
Ne fájjon emléked nekem.
Te boldog vagy, feledni tudsz csak,
Én meg folyvást emlékezem.
A lemondás is fáj, nagyon fáj,
Emmám; de százszor nehezebb
A hűtlenséget elviselni...
Ó, mért találkozám veled!
Ölj meg, ha már ölelni nincs karod:
öld minden ízem és sejtem külön meg -
és szórd bitangul szerte-szét, nehogy még
halottaimban is akarjalak.
Olyan volt, mint a sós forrás, amelytől csak égetőbb lesz a szomja annak, aki iszik belőle, anélkül, hogy valaha is kielégülne tőle. Kiittam a csalóka serleget, nem tudva, mit cselekedtem. Voltaképpen mikor tudjuk, hogy a valóságban mit is teszünk?
Nem oldhat ki belőlem senki sem -
csak üldögélek, nők mellett, riadtan
és ajkukról a te szavad lesem:
téged kereslek minden mozdulatban,
minden percem, csókom megmérgezed -
mennyit átkozlak még, hogy rád akadtam
s velem így megszoktattad mérgedet!
Az arcodat már álmomban se látom;
a messzeség homálya elfedett,
de érezlek, ha szél borong a fákon,
s az éjtől visszakérem lelkedet.
Rád gondolok és a sírás fojtogat,
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod,
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni, hogy mennyire szerettelek.
Raven mindenkinek odaadta magát, remélve, hogy az izzó vágy, amit a férfiszemekben látott, egy nap gyengéd szerelemnek adja át a helyét. De soha nem így lett, és minden férfi ugyanúgy hagyta el: azzal, hogy a fejéhez vágta, hogy milyen jéghideg, komoly és merev. Nem látták, ez a merevség csak abból a félelemből fakad, hogy valaki megint elárulja. Nem értették, hogy azért olyan komoly, mert a szerelem annyira fontos dolog a számára. És nem jöttek rá, hogy a jégpáncél alatt tűz lobog.
Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden,
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.
A szerelem nem felnőtt embernek való, éppoly kevéssé, mint a karikázás, a diaboló vagy a kötélen való ugrálás. Felnőtt embert összerázza, megtöri, megalázza a szerelem, mint egyheti utazás a harmadik osztály fapadján.