Idézetek a szépségről
Egyszerűen csak a zene szépségeit élvezem és csodálom Mozart bámulatos művészetét, amely a hat hang mindegyikének megadta a maga saját és különleges karakterét és minden egyes cselekvő személyt éles árnyalással választott el a többitől, úgyhogy - teljesen megfeledkezve az abszolút valószerűségről - a feltételezett valóság mélységét csodálom, s a józan emberi értelmem elhallgat.
Mi mindannyian meglehetősen begubózva élünk. Szinte soha nem nyitjuk meg magunkat a körülöttünk levő szépségek számára. És mégis jelen van nap mint nap, szüntelenül, nem törődve azzal, hogy figyeljük vagy sem.
A szeretet képessé tesz rácsodálkozni a másikban rejtőző végtelen szépségre és mélységre. A szeretet nem beskatulyáz, hanem szárnyakat ad. Szépnek látja a másikat, és ezzel erőt is ad neki, hogy a benne rejlő szépséget felszínre hozza.
Mért könnyű? S mért hoz minden évszak
gyümölcsöt? Mert megláttalak
s tudtam, hogy belül is oly szép vagy,
mint kint; szobor, min nem farag
tovább az ember; lény, kin semmit
sem kell már változtatni.
A szépség örök, és ezer formája lehet. A középkornak ilyen, Egyiptomnak olyan szépségideálja volt. A görögök az emberi test teljes harmóniájára törekedtek, és Raffaellónak nagyon szép modelljei voltak. De éppen úgy lehet igazi műalkotást produkálni olyan modell után is, aki rút, akár a bűn.
A szépség csodálata és a birtoklás vágya még nem szerelem. (...) Mindaz, ami mély az emberben, elfojtódna; a testek egyesülnének, de a lelkek harcba bonyolódnának!
A testet öltött Szépségnek is szellemi magja van, s ezt csak az az odaadás tudja megragadni, mely kész önmagáról megfeledkezni.
Találj rá módot, hogy szükségessé tedd a szépet, találj rá módot, hogy széppé tedd a szükséget is.
A szépség egymagában még (...) nem fojtotta volna bele a dühös szózuhatagot. Tudomást sem vett volna a bájos arcról, a reszkető ajkak érzéki teltségéről, az elegáns vonalú arccsontokról, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna ki, az éjfekete haj selyemzuhatagáról, melynek néhány fürtje kicsúszott a hajpánt alól. A szidalmakat azonban az forrasztotta a torkára, amit a nő tekintetében látott. A szeme égszínkék volt, különleges, csillogó kék, mint a hóvihar után kitisztult téli ég. De ragyogásuk ellenére ezek a szemek nem voltak sem olyan reményteliek, sem olyan büszkék, mint a téli égbolt.
A szépség valósággal csodákra képes. A szép nő minden lelki fogyatékossága - ahelyett, hogy undort keltene - valahogy rendkívül vonzóvá válik. Ezeknél a fogyatékosság is valami bájt lehel. Ha ez a báj eltűnnék, akkor hússzorta okosabb legyen a nő a férfinál, ha azt akarja, hogy legalább némi tiszteletet keltsen maga iránt, mert szerelmet úgysem kelt!
A szánalom sohasem vesz annyira erőt rajtunk, mint akkor, ha a romlás dögletes levegőjével megfertőzött szépséget látunk. Ha a csúnyaság szűri össze a levet a züllöttséggel, az még csak hagyján! De a szépség, a zsenge szépség... az csakis a szűzi ártatlansággal fér össze gondolatainkban.
Az illúziók a meghalt szépségek hazajáró lelkei, csak ott villóznak, hol temető van; de nekünk meg kell mentenünk a haláltól életünk rejtelmes szépségeit az által, hogy nem öljük meg azokat.
Meggyőződésem, hogy valójában boldognak kellene lennünk, hiszen annyi csodálatos dolog van a világon: fák, madarak, virágok, emberi arcok. Nincs köztük két egyforma, ráadásul mindegyik szüntelenül változik. Hogy is unatkozhatnánk? Nem volt még két egyforma naplemente a világon. Vagy nézzük meg társaink arcát: mind különböző. Mindenkinek megvan a maga szépsége.
Oly könnyen tudok már szeretni,
a szívem tágas, olyan ép:
én mindenkiben megkeresem,
és meg is lelem, ami szép.
Vannak nők, akiken minden smakkol, azt szoktuk mondani, hogy tökéletesek. Minden arányos, minden a helyén van. Szépek, mert átlagosak. És vannak, akik szépek, mert érdekesek. Mert csak egy van belőlük.