Szakítással kapcsolatos idézetek
Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni...
Nem tudom, hogyan kell viselkednie egy elbocsátott szeretőnek. Ezt nem tanították nekünk a Radcliff-en. Lehet, hogy rossz kurzusokra jártam. Biztos vagyok benne, legközelebb már jobban fog menni.
Úgy engedj el, hogy nem sebzel mélyen.
Úgy engedj el, ne fájjon visszanéznem.
Úgy váljunk el, hogy más válasz nincsen.
Úgy engedj el, hited ne lássam térden,
s mindig a hősöm leszel.
Egyes dolgok nem többek önmaguknál, nem tartanak sokáig, helyet foglalnak a szívedben és legközelebb okosabb leszel... ha annyira fontos vagyok neked, tiszteld az érzéseimet, és éljük tovább a saját életünket.
Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni,
Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni.
Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek,
Bocsánat azért, ha úgy tűnt, némán elküldtelek.
A mennyben voltam veled és repültem ott fenn,
Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn.
Aki igazán szeret valakit, szenvedésében nem hagyhatja el, s csak akkor érezzük vonzódásunkat egész nagyságában kedvesünk iránt, midőn annak elvesztésével fenyeget a veszély.
Tudod, egy kapcsolat - az cserekereskedelem. Ha azért, amit adok, kapok cserébe valamit (...), ami érdekel, és annak a szerencsétlennek meg elég, amit én nyújtani tudok, akkor nincsen semmi baj. Addig nem ügy a veszekedés, az összezördülés, addig azok nem élesben mennek. Akkor jön ki a rákfene, amikor már uncsi. Amikor egy adott pillanatban elkezd a dolog álmosítóvá válni. És akkor tovább kell lépni. (...) Érdekes, én mindig úgy szakítok, hogy valahol egy kiskaput, ha nem is nyitva hagyok, de egy kis rést azért megtartok, azzal, hogy ezt még egyszer talán ki lehet nyitni, ha úgy adódik.
Nyáréji hold, szivek zűrzavara,
óh égő avar esti illata,
s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet?
Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?!
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
(...)
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Nem szeretek így írni, de rákényszerítem magam. Nem akarok az írással több érzelmet invesztálni a "történetünkbe". Nem akarok még több építőkockát rátenni, mielőtt hagyom az egészet összedőlni. Én már valóban csak azt az egyetlen találkozást szeretném. Azt hiszem, az mindkettőnknek jót tenne.
A szakítás, elhagyás, elvesztés ősi fájdalom, amely minden erős kötődési kapcsolat megszakadásakor fellép. Akit elhagynak, ilyenkor lélekben mindig meghal.
Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.
Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak.
De nézz szemembe, majd az megfelel,
mért nem bir szájam, ajkam zengeni;
ha ezt sem érted, váljunk csendben el.