Reménytelenséggel kapcsolatos idézetek
Ez egyébként törvény: igazán akkor kapunk meg mindent, amikor már lemondtunk róla. Akkor lehet a miénk.
Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé.
Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.
Egyszer ment a tévében egy dokumentumfilm az óriás tintahalakról, megmutatták, hogyan lövelli ki magából a szépiafestéket, amikor meg akar pattanni az ellenség elől. A gyönyörű fekete festék úgy sötét ködbe burkolta; ez volt az elterelő hadművelet. Ilyen érzés az alkohol is a véremben. Ez a tintahal festéke, és el fog vakítani engem, hogy megléphessek mindentől, ami fáj.
Nincs kilátástalanabb, mint egy város, ahol egyetlen ablak sem világít. Ahol senki nem vár senkit.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Most ülök a tetőtornácon, mint egy fagyott vízköpő, s kíváncsi vagyok, ma fog-e a Nap végleg kialudni, magával rántva a világot a pusztulásba.
Jó panaszkodni! Jó sajnálni és sajnáltatni magunkat! Jó a világra meg a többi emberre hárítani a veszteségeiket. Ha valaki elkezdi magát rosszul szeretni, az így működik: kéjjé varázsolja a fájdalmát és "józansággá" a gyengeségét.
Igen. Eljön az idő, amikor ki kell nyilvánítanunk a gyöngeségeinket. Amikor a titkaink nem számíthatnak többé magánügynek. Amikor a magányunk többé nem letagadható. Amikor a kínlódásunkról nem lehet többé nem tudomást venni. De van úgy, hogy annyira egyedül érezzük magunkat, hogy a gyöngeség, amelyről azt hittük, már legyőztük, hirtelen olyan erős lesz, hogy képtelenek vagyunk küzdeni ellene.
Sose gondoltam volna, hogy az ember teremthet magának olyan poklot, ahol nincs egyetlen kép, egyetlen árnyék, nincs semmi, ami csak valamelyest is hasonlítana a reményhez...
A fájdalom csak érzéki csalódás, a kétségbeesés pedig az elme csalódása.
El-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság
romja alól... egymás... gondolatát...
Dísztelen ének ez, mint a hamuszínű
Alkonyi fellegek november elején,
Mint ódon omladék, melyen egymaga ül
A csöndes feledés, mint egykor a remény.
(...)
Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy,
Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz,
Nem fogják érteni a boldog emberek,
De mindegy neki már, örökre mindegy az.
És imádkozom hogy feledni tudjam
Mindazt amit túlvitatok magamban
S túlmagyarázok
Mert megfordulni többé nem remélek
E szavak feleljenek
Azért amit tettem s már ne tegyek
Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.
Mert nem remélem hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cseréljek
Ilyesmire törekedni nem törekszem.