Öregedéssel kapcsolatos idézetek
Az ember csak komikus öregasszony korában érti meg, mit jelent tizenhét évesnek lenni.
Az aki voltam,
egy fényképről néz vissza rám,
És nem hasonlít már
múlt és jelen.
Valami elmúlt, lassan felnőttem én.
Nincs nagyobb keserűség annál, mint ha öregen látjuk, hol rontottuk el az életünket.
Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni (...), hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be. Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott.
Én ugyan nem szeretnék halhatatlan lenni, ha az az örök életet jelenti, mert akkor majd mindenki más megöregszik és meghal, miközben te magad ugyanolyan maradsz.
Az ember az élet delelőjén túl többet emlékezik, mint amennyit tervez. A mirákulumok, a látomások évada elmúlt; elinalt az ifjúság és vele a csodák.
Így, vénülőben, az ember számadást csinál: Mit vétett? Mit vetett? S mit aratott? Mit adott néki a világ, s mit adott ő a világnak? Mit látott? S mi minden ment át rajta? A második félidőnek a vége felé, a célegyenesben, tovatűnő életének logikáját keresi - esetleg élet volt-e az övé? Emlékezéseiben, valamiféle megnyugtató katarzis jóreményében másodszor is lepergeti sorsát. De az övé volt-e? A maga életét élte-e? Azonos-é magamagával?
Ne hidd azt, hogy nyugdíjas korodban pótolni tudod az addig el nem végzett tevékenységeidet. Akkor is időhiányban fogsz szenvedni.
Az ember, ha öregszik, szeret visszatérni a múlthoz. Szeretné átérezni, amit régen érzett.
Amikor fiatal lányok jönnek az emberhez, és kedves szóval szólnak hozzá, ó, de milyen kedvesen... az a vég! "Szegény öreg - mondják magukban - kedvesnek kell lennünk hozzá. Olyan borzasztó lehet neki. "
Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.
És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.
Azt mondják, az ember megbánja a bűneit, ha megöregszik. Ez maszlag. Én ugyan nem bánom meg a bűneimet (...), valamennyit elkövettem... az összes régi, jó bűnöket! Csaltam, loptam és hazudtam... Te jó ég, hát igen! S az asszonyok!
A hernyónak fáj pillangóvá lenni.
A magnak fáj megrohadni és búzává érni.
Az embernek fáj embrióból újszülötté válni.
A gyereknek fáj kamasszá forrni.
A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni.
A felnőttnek fáj megöregedni.
És az öregnek fáj meghalni.
Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga.
Igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregség. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: - átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: - jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel.
Ha nő vagy, akkor minden eltelt nappal egyre csökken az értéked a húspiacon. Bizony, ahogy telnek a hetek és a hónapok, azt látod, hogy a semmiből csak jönnek és jönnek a fiatal, gyönyörű lányok. S amikor azt látod, hogy a pasid csak azért fordul egy ostobán vihorászó csitrihez, mert az tizenhét éves, nem könnyű talpon maradni és megértéssel fordulni felé.
Mondják, öregségünkben emlékezetünk is szemünk példáját kezdi követni, amely a közvetlen közelből elébe táruló dolgokat mind homályosabban, elmosódó foltokban látja, a távoli tárgyaknak azonban legapróbb részleteit is híven megmutatja, olyannyira, hogy ha örökösen e távoli tárgyakra szegeznénk tekintetünket, akár azzal is ámíthatnánk magunkat, hogy képességeink az idővel nemhogy hanyatlanának, hanem inkább még erősödnek is. Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk.