Idézetek a médiáról
Semmilyen sztori, legyen az bármilyen szenzációs, nem képes életben maradni utánpótlás nélkül. (...) Van abban valami szívszaggató, hogy az érdeklődésünket csak ilyen rövid ideig lehet fenntartani, és hibáztathatjuk ezért a médiát, de végeredményben a nézők diktálják, hogy mi kerüljön adásba. Ha az emberek követnek egy sztorit, az adásban marad. Ha nem, akkor a rendszer új, csillogó játékot keres a közvélemény elkápráztatására.
Az interneten való cseteléskor tőlem óriási távolságokra lévő emberekkel olyan bizalmas viszonyba kerülök, amilyenbe egy piaci bevásárlás közben, a kapu előtt, vagy a törzskocsmámban nem kerülhetnék, mert a szégyen, a gátlások és a valós emberek közt meglévő természetes távolság ezt megakadályozza. Ez különös bizalmasság, paradox bizalmasság: mélység közelség nélkül és fordítva.
Amikor a tévét bekapcsoltam, lekapcsoltam saját magamat, s amikor a műsor befejeződött, én még nem lettem önmagam, betolakodott álmomba is. A rádióm hallgatott félreeső sarkában. A könyvek nyitatlanul emelkedtek asztalomon. Helyettük irodalmi másodlagosságok, nagyszerű művek halszálkává kopasztva, megrágott és kiköpött húsdarabokkal. S ami jó volt, azt sem gondolhattam végig, kioltotta a következő műsor.
A haláltánc az egyéniség pusztulása. Az egyéni szemlélet pusztulása. A televízió, a marketing, a tőzsde, a divat, a politikai hisztéria - ez mind a haláltánc. Amit a világ demonstrál, és hív, hogy gyere közénk, mert különben vesztes vagy! Mindaz a haláltánc, ami eltiporja az autonómiát.
Egy kattintás a megfelelő gombra, és már el is ment a levél. Ekkor éreztem meg az e-mailezés súlyos veszélyét: hogy nem hagy időt gondolkodni, tépelődni.
Esténként együtt volt a család, és nagyapám mesélt. Petróleumlámpa fényénél tanultuk az életet, különböző életsztorikon keresztül. Hasznosak voltak. Nem úgy, mint ma, amikor már csak a tévé megy. Igaz, rengeteg előnye van ennek a masinának, de véleményem szerint, sokkalta családiasabb légkör volt akkoron.
Az újságírók, a sajtó és minden más média is mindig csak a negatív eseményeket keresik. Ha nem teszel valami rosszat, akkor nem lehet hír belőled. George Bernard Shaw azt mondja: ha egy kutya megharap egy embert, akkor az nem hír. De ha egy ember megharap egy kutyát, akkor az már hír. Egy esemény csak akkor méltó a publikálásra, ha bizarr, ha szokatlan, ha szembeötlő.
Az emberek ma már tényleg nyugodtabban osztanak meg nem csak egyre több és többféle információt, hanem egyre nyíltabban és egyre több emberrel. Ez olyan új társadalmi norma, ami idővel elfogadottá válik.
A félelem a létező legértékesebb árucikk. (...) Kapcsolják be a tévét, mit látnak? Megpróbálnak nekünk mindenféle terméket eladni, ugye? Hát tévednek. A félelmünket adják el - mert félünk, hogy az adott termék nélkül kell élnünk. (...) Félünk az öregedéstől, a magánytól, a szegénységtől, a tévedésektől. A félelem a legalapvetőbb emberi érzés. Születésünktől fogva bennünk van. És jól eladható.
Meglehet, nem vall nagy zenei kultúrára, hogy a tévéreklámokból ismer fel az ember egy-egy zeneszámot, de legalább úgy tűnik, mintha szörnyen művelt lenne.
Nekünk, mai gyerekeknek
nagyon nehéz megérteni,
hogy akkor még nem volt
gétéavájsziti, nintendó,
de még egy nyomorult laptop sem.
Nem netezhettek,
nem csetelhettek,
nem lájkolhattak a fészbukon.
Szegény kicsi Sándor bácsinak
ingerszegény egy gyerekkora lehetett!
A média és a közvélemény örömmel kap fel olyan bulvártémákat, mint egy kútba esett kisgyerek, vagy egy vicces árverés az eBayen. Vannak tények, amik elterjednek, míg mások, bár fontosabbak és sürgősebbek lennének, elsikkadnak. Ha a marketingesek jobb történeteket tudnának kitalálni igazán fontos dolgokkal kapcsolatban - például hogyan juttathatnánk gyógyszert a nélkülözőknek, hová kellene békefenntartókat küldenünk -, abból mindannyian profitálnánk.
A marketingesek gyakran mondják, hogy ők csak opciókat kínálnak a vásárlóknak, akik azt veszik meg, amit akarnak. Ez nem igaz. A marketing annyira hatékony, és annyira része a mindennapi életünknek, hogy a fogyasztók nem a tények racionális elemzése alapján, hanem az életüket átható különböző történetek hatására döntenek.
A televízióban elhangzó hírek sosem "igazak". De nem is lehetnek azok: a világban túl sok részlet és nézőpont találkozik, túl sok minden történik egyszerre. A televízió nem alkalmas arra, hogy minden tényt és véleményt felvonultasson. Egy tévés újságíró nem remélhet többet, mint hogy a tömegek ínyére való, reklámízű, tűzesetekről és bűnügyekről szóló anyagokat periferikusabb, mégis elemző jelegű hírekkel vegyítheti. Remélhetőleg jelentősebb részrehajlás nélkül.