Idézetek a magányról
Kérdés, kísértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Te, nem tudom, mit éreztél ma este,
az én szívem majdnem beleszakadt,
mert mindenütt a két szemed kereste,
de hiába, árva maradt.
(...)
Csak néhány perc, és éjfélt üt az óra,
elindulok lassan hazafelé,
és félve várom, mit hoz majd a holnap,
míg elalszom hajnal felé.
De hová juték? hisz örömünnep van ma...
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én - zárkozván magamba -
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Elsétálok én a kerítésig,
Nincs azon túl kedves a szememnek,
Ha meg lenne, hát biztos, hogy nem olyan,
Amit egy ilyen kis világba beengednek.
Néha magányos vagyok, és nem könnyű, de ez az ára annak, hogy kitaláld, mit akarsz kezdeni magaddal.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Megismerni? Soha, senki nem ismerhet meg igazából. Soha. Soha nem fogsz ismerni engem.
Arcom elé vonom az estét,
célpontom a csillagod.
Ömlik rám a szürke festék,
vagyok, aki nem vagyok.
Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.
Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.