Idézetek a magányról
Az egyedüllét tiszta állapot. Rossz, de egyértelmű. Előbb-utóbb kitermel valami keménységet... valami dacot.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Miként a szeretet isteni állapot, a magány emberi állapot. És aki érti az élet csodáját, abban e kettő gond nélkül megfér egymás mellett.
Manipulálunk, szomjazunk a hatalomra, irányítunk, büntetünk, de a tetteinket egyetlen mélyen ülő dolog határozza meg. (...) Magányosak vagyunk.
A magány, amelyet én választok, nem ijesztő. A magány, amelyből nem találom a kiutat, bármennyire is vágyom társaságra, az olyan, mint egy büntetés: börtön.
Csak magamnak hittem - evidens persze -
s ekként az élet belőlem kifogyott
- azóta szörnyen egyedül vagyok -
elillant, mert nem volt hozzám mersze.
Az ember soha nincs egyedül. Még ha senki sincs körülötte, vagy akik vannak is, idegenek, netán az ellenségei, akkor is van ott valaki, akivel bajában és elhagyatottságában beszélni tud, és aki válaszol: ő maga.
Az emberek sokszor használják a telefon nevű szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.
Akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban vagy a legnépesebb családban, legyen valahol egy hely, ami csak a tiéd. Teremts időt, hogy minden nap legalább egyszer találkozz magaddal. Nem könnyű. Nem csak a rohanás miatt. Hanem mert nem neveltek rá, hogy a magányod: szent. Arra sem, hogyan tudsz találkozni önmagaddal. Rendszerint menekülünk magunktól. Ha máshogy nem, bámuljuk a televíziót, vagy hosszan időzünk olyan emberek között, akikhez nincs sok közünk.
Végül mindannyian egyedül maradunk. És ahogy a nagy filozófus mondta, mikor végül egyedül maradunk, akkor dől el, ki is maradt egyedül.
A fehéret speciel utálom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál (...), sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli zene, zene nélküli csönd. A csönd: fehérség. Nem bírom a csöndet, sem az egyedüllétet, ami ugyanaz.
Annyira vágyok rá, hogy néha igen, megszakad a szívem. Az ölelésére, a mosolyára, arra, hogy tudjam, mellettem van, támogat és erősít. Fene tudja, hol van. Azt sem tudom ki ő, de egy biztos, egyre inkább hiányzik az erő, ami akkor is tovább visz, amikor én már kevés vagyok. És igen. Kell, nagyon kell, mert egyedül lehet, hogy összeroppanok.
A magány nagyszerű dolog, mégpedig két okból. Az egyik, hogy az ember egyedül lehet általa, a másik pedig, hogy nem kell másokkal lennie... A szociábilisság kockázatos dolog. Akár végzetes is lehet, mert azt jelenti, hogy kapcsolatban kell maradni az emberekkel, akik közül a legtöbben unalmasak, perverzek és ostobák, és csak azért akarnak velünk lenni, mert nem bírják elviselni a saját társaságukat. A legtöbb ember untatja önmagát, és nem igaz barátként üdvözölnek minket, hanem szórakoztatásként, mint egy táncoló kutyát, vagy valami féleszű színészt, aki tele van érdekes anekdotákkal.