Idézetek a magányról
Egy szempillantás alatt gyökeresen megváltozik minden, te zuhansz, de a barátaid nem férnek a közeledbe, mert senki nem is sejti, merre jársz, és neked meg az jár a fejedben, hogy mikor ér már véget a zuhanás.
Egyedül, mindig egyedül bolyongani a világban... Ez lenne a reám kiszabott életforma? ... Saját otthon, néhány jó barát hiányát érzem. Sokszor lehetetlennek tűnik így tovább élnem. Lesz-e, és ha igen - hol lesz az én igazi otthonom?
Egyedül vagy
amint elhiszed magányod. Hozzád hajolhat
az égbolt. Tárt karját feléd nyújtja egy angyal,
nem látod? Tagadásod maga a kínpad.
Csak akkor élek igazán és boldog is csak akkor vagyok, ha legalább időnként egyedül lehetek.
Az egyedüllétnek gyakran érzem szükségét. Egész jól érezném magam, ha szombat estétől hétfő reggelig otthon lehetnék egyedül. Így tudok igazán feltöltődni.
Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
Megvolt mindene: pénz, elegáns ruhák és csillogó ékszerek. De a kemény munkával szerzett gazdagság nem hozott neki boldogságot, s nem jelentett belépőt sem a barátság, sem a szerelem köreibe. Egyedül volt, magányos és kívülálló.
Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
Azt gondolom, hogy két külön dolog az egyedüllét és a magány. Arra, hogy az ember időnként egyedül legyen, még egy jó házasságban is szüksége van, de ha van egy igazi partnere, akkor valahol a zsigereiben mindig érzi, hogy nem magányos... csak éppen most egy órára, egy hétre, egy hónapra egyedül maradt, de ez elmúlik, mert van, aki hazajön hozzá. A magány viszont: társ nélküli, tartós egyedüllét. Ez valóban kínzó lehet. Szenved is tőle férfi és nő, a legkülönbözőbb korosztályokban. Ráadásul a magány még zárkózottabbá, még magányosabbá teheti az embert.
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk. Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk. Aki szenved - magányos. És aki magányos - szenved.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhoz szorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő.
Szoros testvéri közelségben élő emberek milliói képtelenek egymással nyílt, őszinte kapcsolatot teremteni. Valódi érzéseiket és gondolataikat csupán macskáikkal és kutyáikkal osztják meg.