Idézetek kedvesemnek
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!
Nincs közöttünk levegő, szikráznak a villámok,
Te és én az éjszakában megfejtjük a világot.
S ha majd hajnalodik, mindig visszapörgetem a szépeket,
Mert úgy felébredni, hogy vége, halála az életnek.
Félsz tőlem, mert beléd ivódtam:
a szád: a szám, kezed: kezem -
és érzed, percről percre jobban:
benned, ha sírsz, én könnyezem.
Ó, hasztalan dobbant a lábad,
s hiába morcolod szemed -
eszed úgyis hiába lázad:
örökre megsebeztelek.
Ha lelkem olykor kóbor kiskutya,
ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni,
meglásd, magától sompolyog haza,
nem kell örv hozzá s más effajta holmi,
bundácskáját nem kell ám elporolni,
csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg:
eszébe jut akkor majd jó kezed,
mely hajdanán oly sokszor elbecézte
s farkát csóválva visszaténfereg
úrnője ringó-ringató ölébe.
A játék az, mi minket egybefűz:
érzéseinknek is rugalma van -
és még a bánatunk is oly derűs,
hogy egymástól eltűrjük boldogan.
Mi már tudjuk: míly jó a szenvedés
s hogy szenvedni olykor nem is nehéz.
Amikor összeházasodtunk, Naomi azt mondta: néha mindkét kezünkre szükség van ahhoz, hogy kimásszunk valahonnan. Előfordulnak meredek helyek, ahol az egyiknek előre kell mennie. Ha nem talállak, mélyebben nézek önmagamba. Ha nem tudom tartani a tempót, ha nagyon megelőztél, nézz vissza.
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Mint vezéremet, én - szerelmemet,
szívem paizsára fölemeltelek,
hogy az emberek is megláthassanak,
s mert szépek vagyunk, megáldhassanak.
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.
Egyetlen pillantásod, egyetlen szavad elég ahhoz, hogy a káoszból rend legyen, olyan rend, amely szabadságot ad elnyomás helyett.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.
Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét csak pusztaság.
Fogadd hát, Kedves, ezt a kis virágot
szívesen tőlem, s e csendes dalt is.
Látod,
csak üdvözölnek s mit sem kívánnak Tőled,
s ha megfakultak, úgyis eldobod őket.
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.