Idézetek az emberi kapcsolatokról
Csak egy kézmozdulat, egy enyhe árny az arcon,
elég neki, hogy hírül adja, mit akar,
hogy gondolata zaj nélkül szárnyra kapjon,
szelíd eső gyanánt s nem mint a zivatar.
Rendelkezhetünk a világ összes kommunikációs eszközével, de az emberi tekintettel semmi sem ér fel.
Ki voltam szolgáltatva ennek a nőnek, a hamiskás mosolyának, amikor a sötétben fekve úgy tett, mintha eltévesztené a nevemet. Adtam a sértődöttet, de valójában teljesen kétségbeestem. Ilyenkor még vadabbul szorítottam a karomba, mint előzőleg a képzeletemben. Ha az egyikünk így játszadozott, akkor a másik rendszerint szenvedett. Teljesen abszurd volt az egész.
Mindent el lehet temetni, a barátokat, az álmokat, a szerelmeket, és ha megvan, akkor hurrá, akkor jöhet a ráadás! Ez aztán az élet, kedves barátaim! Együtt maradnak, csak azért is, mert ők megmutatják, és élik tovább a kis szánalmas, eseménytelen életüket. És az a sok kavarás, a sok tipródás...
El kéne gondolkodnod azon, amit most mondtam, szerintem nem hülyeség. Azok az emberek, akik belül kemények és merevek, jó nagyot suhintanak az életben és folyton fájdalmat okoznak, míg azok, akik belül puhábbak... nem, nem is puhák, hogy mondjam, inkább... rugalmasak, azok felfogják az ütéseket is, és nem szenvednek annyira... Szerintem ki kéne próbálnod a jokarit, sokkal élvezetesebb. Beleütsz a labdába, és nem tudod, hogy fog visszajönni, de biztos, hogy visszajön, mert ott a madzag, és ez valami csodás. Nekem például... tudod... gyakran van olyan érzésem, hogy én vagyok a te jokari-labdád...
Szégyellte volna bevallani, de ez volt az igazság: nem volt bátorsága hozzá, hogy elhagyjon. Nem volt bátorsága. Hogy fussak nyugodtan a nők után, ha arra vágyom, nyugodtan csináljam csak, akivel akarom, ő azért nem fog elmenni. Hogy nem fog mindent odadobni, amit eddig elért. A barátainkat, a kapcsolatainkat, a gyerekek barátait. És ott van az a drágalátos ház is, amiben még nem is aludtunk egyszer sem. Hogy neki semmi kedve ekkora kockázatot felvállalni miattam. És különben is, mit nyerne ő az egésszel? Mindig is voltak olyan férfiak, akik csalják a feleségüket... Sőt, a legtöbb csalja...
Egy nő elviselhetetlen, ha intellektuálisan oktatni akar. (...) A szeretet, az áradó, csorduló szeretet, alkalmazkodás a végtelenségig, ez a fantasztikus.
Azt mondod, nem fognak szeretni? Hát szerettek valaha is? Hogyan veszíthetnék el valamit, ami soha nem is volt az enyém?
Éppen ez a csapda a dologban, azt hinni, hogy tulajdonképpen megvagyunk. Az ember terveket sző, hiteleket vesz föl, mindenfélét bevállal, olykor kockázatokat is. Házat vesz, gyerekeket csinál, befekteti őket egy rózsaszínre festett szobába, aztán egész éjjel összeölelkezve alszik a másikkal. És teljesen odáig van ettől a... hogy is szokták mondani? Ettől az összetartozástól. Igen, így szokták mondani azok, akik még éppen boldogok. Vagy akik kevésbé azok... Mert ez a csapda a dologban: hogy az ember azt képzeli, joga van a boldogsághoz. Mekkora barmok vagyunk. Naivitás egy percig is azt hinni, hogy uraljuk az életünket.
A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken... és tudni, hogy ez így is marad.
Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.
Hálás vagyok azért, hogy a nehéz idők ellenére a régi barátságok felújíthatók, azért, hogy az új kapcsolatok rádöbbentenek, hogy mennyire eltávolodtunk régi önmagunktól és milyen közel kerülhetünk egymáshoz, ha újra önmagunk vagyunk. Hálás vagyok azért, hogy bármit is mondanak, újra haza lehet menni, akkor is, ha az nem az otthonod.
Végeredményben semmi sem fontos, ha vannak emberek, akiket szerethetünk és akik szeretnek bennünket.
Mindig úgy találkozik össze két ember, azzal a mámorító lehetőséggel, hogy egymás múltjáról semmit sem tudnak. Nagy a kísértés ilyenkor, utólag kiszépíteni egy életsort, amely olyan volt, amilyen lehetett, nem olyan, amilyennek szerettük volna.
Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.