Idézetek a hivatásról
Végeredményben az orvoslás mesterség, következésképpen éppúgy apostoli küldetés, mint üzlet, és aki meg akar élni, annak lavíroznia kell a kettő között.
Az orvos örök álma, hogy mindig csak egészséges és jó illatú testeket vizsgálhasson.
Író ember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és a lelkének ára van.
Az orvostudomány nemcsak arra való, hogy késleltesse az amúgy is elkerülhetetlen véget. Sokkal több annál, az életet akarja jobbá tenni. Ha egy egészséges ember meghal, nem számít... sokat. Ha egy félkegyelmű hal meg, az egyenesen jó; de ha felfedezzük, mit kell tenni a megfelelő miriggyel, hogy a félkegyelműből normális emberi halandót faragjunk, úgy, hogy helyreállítjuk a pajzsmirigyműködését, ez, véleményem szerint, már számít valamit.
Nem akarok fájdalmat okozni neked, de valld be, hogy a diplomáid nem elégítették ki egyetlen vágyadat sem... (...) Igaz, pénzt keresni még nem minden. De ha választanom kell a szabad pályákat elözönlő, tudománykodó szegény ördögök között, akik csak nyelik az éhkoppot, vagy a gyakorlati szellemű fiúk között, akik fölvértezve vágnak neki az életnek, és alaposan ismerik a mesterségüket, szavamra, én habozás nélkül ezeknek a pártjára állok amazokkal szemben, és úgy találom, hogy ezek a fickók jól megértették a kor szavát.
Ha akár csak egyetlen hét is elmúlna anélkül, hogy valakitől ne azt hallanám, hogy a busás fizetésért cserébe csak ölbe tett kézzel malmozok, rögtön arra gondolnék, hogy Isten csodát tett a kedvemért. "Maga aztán nem izzad meg a pénzért", közli velem valamelyik adófizető, "nincs más dolga, mint kényelmesen üldögélni, és a gyerekeket feleltetni". Eleinte még nekiálltam vitatkozni, de most már benőtt a fejem lágya. A tényekkel nincs mit perlekedni, de mint egy okos ember mondta, a téveszmékkel még kevésbé lehet.
Így vagy úgy valamennyien szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék fel a sírkövünkre, hogy ezt hűséggel tettük, akkor mást már nem is kell hozzátenniük.
Engem sohasem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, az ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a feladatát, ha ez a történelem része lesz, hát legyen...
Miért szeretek tanítani? (...) Talán azért, mert olyan az egész, mint valami izgalmas halászat. Az ember nem tudja, mit fog, mit emel ki a tenger mélyéből. A válasz érdekel, amit kapok. Olyan izgalmas, ha igazán megértenek.
Okkal választják szét a hadsereget és a rendőrséget. Az egyik az állam ellenségeivel harcol, a másik pedig védi és szolgálja az embereket. Ha a hadsereg végzi mindkettőt, előfordulhat, hogy a nép lesz az állam ellensége.
Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt .
Mivel az ember él - szerelmes lesz, megél örömöket és fájdalmakat. Ezt mind beleviheted a színészi játékba. A közönség pedig értékeli ezt, mert ugyanezeken a dolgokon - örömökön, fájdalmakon - megy keresztül.
Olyan ember vagyok, aki szerencsés, mert ötven évig azt csinálhatta, amit szeret. Hiszen ez a legfontosabb. (...) Nem érzem magam legendának. Közönséges ember vagyok, aki a munkáját, amit csinál, szereti. A hírnév? Nos, ami igaz, az igaz. A világon majdnem mindenütt felismernek.
Ne akarjon a tanító az emberből más embert faragni, hanem tanítsa meg a maga megismerésére, a maga tehetségeivel (...), s akkor áldott és gyönyörűséggel teljes lesz a munkája.
Tudom, hogy nincs nemesebb törekvés, mint tudást nyújtani, de én mégsem igazán erre vágyom... inkább azt szeretném, ha a segítségemmel jobban éreznék magukat... több örömöt vagy boldog gondolatot szeretnék az életükbe lopni, amelyben nem lenne részük, ha nem születtem volna meg.