Idézetek a halálról
Hányszor és hány országban csendültek fel azóta a hatodik rezignált, bús, borongó búcsúhangjai. A szimfonikus zeneirodalomnak talán legszebb Fináléja zárja a művet. A karmester két aláhulló karja, mint az elfáradt sirály két lankadó szárnya. Egy sirályé, mely messzi utat tett meg a tengereken át, s mert nincs több dolga a világban, elmerül a semmibe...
A halál és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, minden nap szemeid előtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dologra gondolni és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire.
Nem számít, milyen gyorsan utazunk. (...) A végén mindannyian ugyanott kötünk ki.
Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.
Maga a halál megtapasztalása a legkönnyebb. A nehezén korábban kell túljutni, amikor az ember még reménykedik. Ha azonban szilárdan elhatározzuk, hogy meghalunk, a többi már könnyen megy.
Mikor egy ember meghal, a titkai megkötnek, mint a kristály, mint jégvirág az ablakon. Utolsó lehelete elhomályosítja az üveget.
A halál jelen van mindenütt, csendesen ott áll az ajtóban, mint egy hűséges inas. Aki tud vele bánni, azt jól szolgálja ki. Én például meg vagyok vele elégedve! Valószínűleg a legalkalmasabb pillanatban lesz szolgálatomra.
Néha az az érzésem, hogy az életet ugyanúgy kapjuk kölcsön, mint egy regényt a kölcsönkönyvtárból. Ha érdekes és izgalmas, hamar végigolvassuk, és bosszant, hogy már a végére jutottunk, és vissza kell adnunk. De ha unalmas és szürke, akkor örülünk, ha végigkínlódtunk, végigrágódtunk rajta. Van, aki egyszerűen megunja, és még mielőtt végigolvasná, odavágja: nem kell!
Minden mindegy! (...) Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel.
Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.
Ha könnyű meghalni, az azért van, mert semmi jelentősége a halálnak. (...) És ha nincs értelme a halálnak, az azért van, mert az életnek sincs értelme.
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.
Az ember könnyelmű és ellenszenves lény, és a sakkozóhoz hasonlóan talán éppen a cél elérésének folyamatát szereti, nem pedig magát a célt. És ki tudja (kezeskedni nem lehet), hátha ezen a világon minden cél, amely felé az emberiség törekszik, csakis az elérés szakadatlan folyamatában, más szóval magában az életben rejlik, nem pedig a tulajdonképpeni célban, amely természetesen nem lehet más, mint a kétszer kettő négy, vagyis egy képlet, csakhogy a kétszer kettő négy már nem az élet, uraim, hanem a halál kezdete.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij