Gyermekekkel kapcsolatos idézetek
A gyermek nem egy dolog, nem egy szék, nem egy kocsi. Nem tehetsz vele azt, amit akarsz. Általad lett, de nem a tulajdonod, nem tartozik hozzád. A létezéshez tartozik. Te legfeljebb a gondviselője lehetsz; ne akard birtokolni.
A jóéjtpuszit azt úgy szokták hogy a két szemre
mondjuk van aki homlokra kéri
utána jól esik egy kis hajbasimogatás
meg ha egy kicsit még nézi
ahogy rágcsálom a takarót
a csücske a legfinibb
aztán halkan becsukja az ajtót
én meg összegubódzok hogy minél kicsibb
legyek
és lassanként puszijukba ragadnak
a hiperálmos szemek...
Van, aki azt mondja: "A fogyatékos gyerek az ég ajándéka." És ők ezt nem viccből mondják. Nekik rendszerint nincs fogyatékos gyerekük. Ha az ember megkapja ezt az ajándékot, legszívesebben az égre kiáltaná: "Ó! Ezt azért nem kellett volna..."
A normális gyereket minden szíre-szóra, minden helyzetben, minden alkalommal fényképezik; látható, amint először fürdik, amint elfújja az első gyertyáját, megteszi első lépéseit. Ellágyulva nézi az ember. Lépésről lépésre követi fejlődését. A fogyatékos gyerkőcnek az ember nem szívesen követi a visszafejlődését.
Ha egy gyerek összekeni magát, miközben csokikrémet eszik, mindenki nevet; de ha fogyatékos a gyerek, nem nevetünk. Ő soha nem nevettet meg senkit, ő soha nem fog nevető arcot látni, vagy csak azt látja, hogy a gúnyolódó hülyék kinevetik.
A gyerek mindenre fogékony, és mindent azonnal a visszájára is tud fordítani. A felnőttek meg? Azt szoktam mondani, mindenkinek megadatott egy saját kincsesbánya: a gyerekkora. De sajnos, nem mindenki képes már visszamenni oda. Rendszerint az ilyenek fegyelmezik cirkuszi kutyává a gyereküket.
Fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki - ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében - hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra.
Azzal, hogy a gyerek hangosan kimondja a mozdulatait, megfelelő ritmusban, azzal segíti a véghezvitelt.
A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.
Irányíthatod egy gyermek kezét a papíron, de amikor elveszed a kezed, a gyermek még meg kell tanuljon magától írni. Lehet, hogy a tetted tulajdonképpen késleltette a folyamatot.
A második gyerekkel az a baj (...), hogy általában kiábrándulást okoz. Az első gyermek eljövetele kaland. Ijesztő és fájdalmas: a nő biztos benne, hogy belehal, és a férj ugyancsak biztos benne, hogy te belehalsz. Miután mindez befejeződött, egy morzsányi lelkes hús birtokába jutsz, aki kiordítja a tüdejét, és ezért kellett két embernek megjárni a poklokat, amíg megteremtették! Természetesen ennek megfelelően értékelik. Vadonatúj, a mienk, csodálatos! És azután - általában túlságosan hamar - megjelenik Ketteske, az egész cirkusz kezdődik elölről; ez alkalommal nem annyira ijesztő, sokkal unalmasabb. És íme, itt van, a tied, de nem újdonság, és mivel oly drágán megfizettél érte, közel sem oly csodálatos.
Amikor a gyerekek először jutnak el moziba, pánikba esnek, amikor elsötétül a nézőtér, mert azt hiszik, el fogják őket rabolni.
Sajnos sok olyan szülő is van, aki az ajándékot önmaga helyett adja a gyermekének. "Tessék körülnézni a kisfiam szobájában - mondja -, mindene megvan, amit egy gyerek csak kívánhat! Ráadásul mindenből a legszebb, a legjobb, a legdrágább! Nem tudom, mi hiányozhat még neki...?!" Én tudom, gondolom magamban: a szülei hiányoznak, akik folyton sietnek, sosem érnek rá, akik úgy vélik, hogy a drága ruhák és pompás játékok megvásárlásával eleget tettek minden szülői kötelezettségüknek, miközben épp a legfontosabbat nem adják meg a gyereknek.
A kisgyerek számára a kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát. Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen? Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők, merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni? Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen?