Idézetek a félelemről
A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást.
Azok az emberek, akiknek mindenük megvan, szoktak leginkább pánikba esni. Mi, a többiek túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy küszködünk.
A félelem megfertőzheti az emberi elmét és furcsa gondolatokat ébreszthet benne.
Az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül.
A jelen az egyetlen lehetőség, amikor választhatunk szeretet és félelem között. Ha amiatt aggódunk, vajon mit tegyünk a jövőben, azzal semmit sem érünk el. Mégis annak a szokásnak hódolunk, hogy újraírjuk a múltat és próbálgatjuk a jövőt, amivel persze semmit sem érünk el. Ha átállítjuk tudatunkat a jelenre, azzal eltávolítjuk a szenvedés forrását.
Arra vágyunk, hogy az emberek megértsenek, és azért szeressenek, mert megértenek. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg csupán a testet látják belőlünk. Önmagunkban és másokban is a mélyről jövő, aranyszínű ragyogást akarjuk tudatosítani, nem csupán a csillogó felszínt, a látszatot. E törekvésünk kimenetele pedig egyedül attól függ, hogy mi magunk mivel azonosulunk. Hogy mentálisan és érzelmileg mit helyezünk előtérbe, mert a többiek ahhoz fognak viszonyulni. Vagy gyengédséget, örömöt, kedvességet, nyíltságot és békét árasztunk magunkból, vagy elrejtőzünk egy pusztán anyagi azonosító mögé. A kettő együtt nem megy, hiszen az egyik a szeretet, a másik a félelem.
A különböző kultúrák és korok mítoszai ugyanazokat az alapvető félelmeket tükrözik. (...) Közös borzalmak, amelyek az összes törzsnél és országban megtalálhatóak, amelyek mélyen beleivódtak minden emberbe: betegségek és járványok, háborúskodás, kapzsiság. (...) Mi van, ha ezek a dolgok nem csak babonák? Mi van, ha közvetlen kapcsolatban állnak egymással? Nem külön-külön létező félelmek, amelyeket csak a tudatalattink kapcsol össze. Mi van, ha a tényleges múltunkban gyökereznek? Más szóval, mi van, ha ezek nem csupán közös mítoszok? Hanem közös igazságok?
Csak kétféle életforma létezik: az egyik a félelemorientált, a másik pedig a szeretetorientált élet. Ha életed mozgatórugója a félelem, akkor mohó, kapzsi, pénzsóvár, agresszív és egoista leszel. Ha életed mozgatórugója a szeretet, akkor szükségszerűen megszűnik benned a félelem, a mohóság és a kapzsiság, mert a szeretet tudja, hogyan kell megosztani. A szeretet élvezi, ha adhat, nem ismer nagyobb élvezetet ennél.
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.
A félelem mélyén a semmi lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk... Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.
Egy olyan ember, aki tele van félelemmel, csak gyűlölni tud - a gyűlölet a félelem természetes következménye. Aki tele van félelemmel, tele van haraggal is; aki tele van félelemmel, az inkább az élet ellen van, mint mellette. Számára a halál tűnik az egyetlen megnyugvásnak. A félelemmel teli ember önpusztító, életellenes. Számára az élet veszélyesnek tűnik, mert ahhoz, hogy élj, szeretned kell.
- Lehet valaki bátor, miközben fél? (...)
- Egy férfi csakis akkor lehet bátor.
Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
És én úgy állok partja meredekjén,
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
És a szemem lehúnyni sem merem,
Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
És a szememet kinyitni is félek.
És úszni kellene és nem merek,
Hiába hívnak messze tengerek;
Csak reszketek, vacogva reszketek.