Idézetek az érzelmekről
Az aggodalomnak pedig - szívós a természete, szerelmes asszonyok tudják jól, micsoda makacs gyötrelem az.
Gondolkodtam kettőnkön, és nem ringatom tovább magam illúziókban: szeretlek ugyan, de nem bízom benned. Mivel nem valóságos dolog, amit megélünk, tekintsük játéknak. Ha viszont játék, akkor szabályai vannak.
Sose tudtam felfogni, hogy van az, hogy valaki félelemből nem meri kimutatni az érzelmeit. Nálunk olyan természetes volt az érintés és a simogatás, mint ahogy az ember levegőt vesz.
Ha azt kérdezné tőlem, hogy megtaláltam-e a szerelemben a teljes boldogságot, azt válaszolnám: nem, ezerszer nem! (...) De ha azt kérdezné tőlem, hogy felfogtam-e ennek az érzésnek egész hatalmát és izzását, akkor azt kellene válaszolnom: igen.
A kétségbeejtő, csüggesztő gondolatok elveszítik erejüket, ha békés szándékkal megvizsgálod őket. Minden negatív érzés azt jelzi, hogy az ego kér valamit. Ne félj meghallgatni, mit követel tőled az ego, mert akkor az is kiderül, hogy nem akarod megtenni. Ha földeríted igazi szándékaidat, meglátod majd, hogy te is maga vagy a szeretet.
Nem értek egyet Önnel, hogy a zene képtelen a szerelem érzésének mindent átfogó tulajdonságait visszaadni. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy erre csakis a zene képes. Ön azt mondja, hogy: ehhez szavak szükségesek. Ó, nem! Éppen a szavak válnak feleslegessé, s ott, ahol hatalmuk már megszűnt, jelenik meg (...) a zene.
Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.
Vannak igaz gondolatok, és vannak tévesek. A szeretet gondolata például fénysugár, amely szétszórja tudatunkból a magányosságról, betegségről, fajdalomról, csüggedésről szóló gondolatokat. A bűntudat és a félelem gondolatai igen sok fájdalmat okozhatnak, lényünk békés legmélyéig azonban nem hatolhatnak le, hiszen az maga a szeretet.
Minden érzelem, amely a testre koncentrál, a többiek kirekesztését célozza, ennélfogva vagy negatív, vagy önmegtagadó. Első lépésként őszintén és gyengéden tegyük föl önmagunknak a kérdést: milyen a testünk ahhoz képest, amennyi befektetésbe került a fenntartása; miként ékesítettük, hogyan becsültük meg, hogyan használtuk, és vajon jutottunk-e elég elismeréshez, hálához, befolyáshoz, pénzhez vagy népszerűséghez azért, amit a testünk cselekedett. Ugyanis minél magasabbra értékeljük a testet, minél inkább azonosulunk vele, annál kevesebbre becsüljük lényegünket, a szeretetet.
Az éber észlelés az érzékelés és figyelés közvetlen módja. Elvileg pillanatról pillanatra észleled, mit érzel. Észleled, hogy szomorú vagy, vagy vidám, nyomott vagy izgatott stb. Az esetek többségében azonban észlelési képességed álomba merült. Egész életedben jól kellett viselkedned, nem volt szabad kimutatnod, hogy milyen a hangulatod, nem volt szabad nyafognod, mindig az utolsó morzsáig meg kellett enned az ebédet, engedelmeskedned kellett, nem volt szabad sírnod, szorgalmasan kellett tanulnod, és így tovább. A saját érdekedben többé-kevésbé kikapcsoltad magadban annak tudatos észlelését, hogy milyen érzés is például jól viselkedni, engedelmesnek lenni, szorgalmasan tanulni. Ezek ugyanis többnyire inkább rossz érzések voltak: korlátozóak, untatóak, szomorúak vagy egyszerűen fájdalmasak. Nem jó dolog a szomorúságot és fájdalmat folytonosan érezni. A megoldás tehát kézenfekvő volt: kikapcsolod az észlelést. Hogy ne érezz, ne tudatosítsd magadban az érzéseidet. Az észlelés és tudatos megélés helyét a racionális mérlegelés foglalta el. Persze hogy ésszerű dolog kijárni az iskolákat, ellenkező esetben soha nem sikerül megfelelő helyet betöltened a társadalomban, stb. Ez ad erőt neked, és ha elég keményen mondogatod magadnak, a saját észlelésed hangját már nem fogod hallani.
Csak egyetlen hely van, ahol elkerülheted az érzelmek kettősségét: a szívedben. Ott lehetséges, hogy egyszerre érezz szomorúságot és boldogságot, egyszerre legyél fehér és fekete. Észre fogod venni, hogy ha utat engedsz szomorúságodnak, az kiválthat könnyeket, de egyidejűleg megkönnyebbült nevetést is okozhat. Felülemelkedsz az ego ingoványán és korlátozott létén, amely mindent fehéren vagy feketén él meg, és vagy csak boldogságot, vagy csak boldogtalanságot képes érezni. Megtapasztalod, hogy lehetséges egy és ugyanazon érzelemként átérezni, hogy milyen szörnyen érzed magad az ego által irányított létben, ugyanakkor milyen boldogsággal tölt el, hogy a szíved végre kiáradhat. Valójában csordultig vagy szeretettel.
Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog.
A szépség egymagában még (...) nem fojtotta volna bele a dühös szózuhatagot. Tudomást sem vett volna a bájos arcról, a reszkető ajkak érzéki teltségéről, az elegáns vonalú arccsontokról, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna ki, az éjfekete haj selyemzuhatagáról, melynek néhány fürtje kicsúszott a hajpánt alól. A szidalmakat azonban az forrasztotta a torkára, amit a nő tekintetében látott. A szeme égszínkék volt, különleges, csillogó kék, mint a hóvihar után kitisztult téli ég. De ragyogásuk ellenére ezek a szemek nem voltak sem olyan reményteliek, sem olyan büszkék, mint a téli égbolt.