Emberismerettel kapcsolatos idézetek
Amilyen ősi, oly biztos e tapasztalat: mondd meg, mivel dicsekszel, s én megmondom, mi hiányzik leginkább belőled.
Nem bízom azokban, akik azt hiszik, sok barátjuk van. Csak azért hiszik, mert nem ismerik az embereket.
Vannak olyan rossz fából faragott és rossz jellemű emberek, akikhez sohasem szabad leereszkednünk, akikre a lehető legkevesebbet panaszkodjunk, s akikkel szemben még az sem tanácsos, hogy igazunk legyen.
Ugyanannyira a saját élvezetedre vetsz oda egy kétpennyst a koldusnak, mint ahogy én is a sajátomra iszok meg még egy whiskey-t szódával. De én, kevésbé lévén nálad csaló, nem dicsérem magam a saját élvezetemért, és nem is igénylem a te csodálatodat.
Valójában nem is léteznek igazán őszinte cselekedetek. Mindig van egy alantas, önérdekű, egyértelműen kevésbé dicséretes indíték, bármilyen jól lapulnak is meg sűrű és sötét pszichológiai aljnövényzetünkben.
A jellemhibáinkkal is ugyanaz a helyzet, mint a szájszagunkkal: mások szenvednek tőlük, mi magunk nem is tudunk róluk.
Az embert nem lehet hatalommal felruházni. Megrohasztja, belülről rohasztja meg. Meddig folytathattam volna anélkül, hogy a gőg belém költözzön? Gyanítom, hogy máris megkezdte a munkáját. Azokban a pillanatokban, mikor széles néptömegekhez beszéltem... vajon nem kezdtem-e úgy gondolni, hogy én beszélek, én üzenek nekik, én tudom, hogy mit kell vagy nem kell cselekedniük, s hogy én már nemcsak Isten hírnöke vagyok, hanem Isten szószólója? Érti hát? Előléptetve, felmagasztalva, ember az emberek fölött!
Az ember belemászik bizonyos dolgokba, és aztán nem tud kimászni belőlük. Az ember színlel... nap mint nap színlel. És aztán belefárad.
Tudod, mit csinál az ember, ha ejti a szívszerelme?! Fogja magát és megkéri valaki másnak a kezét, csak azért, hogy megmutassa a lánynak, nem ő az egyetlen galuska a levesben.
Nagy szerencsétlenségben, még elemi csapás esetén is, az emberek azzal könnyítenek a szívükön, hogy ösztönösen egyes személyekre hárítják a felelősséget, és elhalmozzák őket szemrehányásokkal.
Vannak emberek, akiknek sem rangjuk, sem lényük nem kiemelkedő, mégis kishitűség fog el jelenlétükben. Minden ok nélkül mesterkéltnek és keresettnek érezzük magunkat velük szemben.
A kutyának (...) rendkívüli képessége van arra, hogy mintegy aláállványozza az emberi ént. A kutya számára az ember, akinek a tulajdonában van, egy isten, akit imádni kell, és nemcsak imádni, hanem civilizációnk ezen dekadens szakaszában, szeretni is. A legtöbb kutyatulajdonosnak a fejébe száll a dicsőség. Fontosnak és hatalmasnak érzi tőle magát.
Elszomorít, hogy az emberek mindig a kisebb ellenállás felé mennek, ahelyett, hogy valami magasabb szintű dologra törekednének.
A legtöbb ember nincs kész arra, hogy szembenézzen a valósággal. Miért pont én legyek az, aki szembesíti őket vele? Úgyis csak megfutamodnak előle.