Ellenszenvvel kapcsolatos idézetek
Az a legfurcsább dolog mások ócsárlásában, hogy az elkövető mindig azt hiszi, hogy ettől az áldozat fog rosszabb színben feltűnni. Ám ha valaha is voltunk már tanúi ilyen szituációnak, akkor biztosan tudjuk, hogy ez nem így van. Mindig az elkövető tűnik rosszabbnak.
Mitől van az, hogy a sánta ember nem bosszant fel bennünket, holott a sántító elme felingerel? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, a sántikáló észjárás viszont azt állítja, hogy mi sántítunk; különben szánakoznánk, nem pedig bosszankodnánk rajta.
Mindig gyűlöletes s mindig rossz vért szül, ha valaki egyik lelket a másikkal, egyik bátrat a másikkal, egyik szépet a másikkal, egyik családot a másikkal összehasonlítja.
A gyűlölet közvetlenül a sértés nyomában jár. De a megbocsátáshoz mindkét félnek időre van szüksége. Szégyen, hogy ilyen sokat kell várnunk, de elsősorban az a szégyen, hogy a sértés megtörtént. Nehéz várni a megbocsátásra, de még mindig jobb, mint az alternatívája.
Az emberek hízelegnek nekem, amíg nem kellemetlenkedem nekik. De ha olyan célokat próbálok szolgálni, amelyek nekik kellemetlenek, úgy érdekeik védelmében azonnal szitkozódásra és rágalmazásra térnek át. A részvétlenek pedig többségükben gyávaságukba bújnak.
Azok vetik ránk az első követ, akik a legnagyobb félelemben élnek. Akik soha nem mertek még szembenézni nyomorúságukkal. Míg velünk vannak elfoglalva, addig sem üres az életük.
Az első 10 másodpercben eldöntjük egy idegenről, szimpatikus nekünk, vagy épp ellenkezőleg. Ez idő alatt nem mondhatja el a véleményét az állatvédelemről, nem fejtheti ki, hisz-e Istenben, sőt talán arra sincs ideje, hogy a nevét kimondja. Még meg sem szólal, mi már felmértük, és ítéletet hoztunk felőle. Mondhatjuk erre, hogy felületes ítélethozatal, és igazunk is lesz, mégis így működünk szinte mindannyian.
Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.
Aki kigúnyolva és megvetve érzi magát, az támadásnak éli meg a kritikát. Mindegy, mennyi igazság van a kijelentésben, ha támadva érezzük magunkat, ellenállunk. Védekező álláspontra helyezkedünk, és lehúzzuk a rolót.
A szegény, elnyomott ember mindig rokonszenvez azzal, akit szintén elnyomottnak gondol. A gazdaggal akkor sem rokonszenvez, ha baj éri és rászorulna szeretetére: úgy kell neki, nem árt, ízlelje meg az is a nyomorúságot!
Ahol a két partner közül az egyikből a nemi vonzerő teljesen, tökéletesen és véglegesen hiányzik, ott hiába a szánalom, a józan ész, a kötelesség vagy bármi - az emberi természetben rejlő viszolygáson semmi sem tud úrrá lenni.
Megfigyeltem: csak azért kívánok rosszat az embereknek, mert, ha jól megy dolguk, - fitymálók s "az élőlények szemtelenségével" oly biztosnak, erősnek érzik magukat, hogy elviselhetetlenekké válnak.