Idézetek a csókról
Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatása van magának.
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
A májusfa egy napig tart,
a csók íze örökké tart,
s ha már elfut a kékségbe,
tart a szerelem emléke.
A legtöbb szerelmes verset azért írják, mert a lényegest egyetlen csókkal nem tudták elintézni.
Mikor csókolt meg engem Anya? Nem emlékezett rá, hogy valaha is megcsókolta volna. Talán az volt a csók, hogy beszappanozta a hátát, és azt mondta: "tartsd a fejed", és szappanhabból sapkát formált rá, hegyes, hosszú sapkát csavart a szappanhabos hajából, és az volt a csók, hogy fodrot varrt a köténye aljára.
Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem oly selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől... milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel... szerelemmel csókolni!
Ölelésed kábít, édes,
Csókolj meg, míg rám tör a kóma,
Ölelj, te kis szenvedélyes,
Szeretni jobb, mint a szóma.
Csókoljon meg (...). Bármit megtennék a csókjáért. Minden hegyet megmásznék, minden folyón átúsznék, minden sivatagon átkelnék.
Birtokba vette a lány ajkát, ahogy addig soha senki. Még soha, egyetlen csók sem juttatta túl azon a bizonyos ponton, senki nem hatott rá eddig úgy, hogy még többet kívánjon, és senki tüze sem égette még úgy, mint ez a tűz.
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. (...)
- Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.