Idézetek a beszédről
Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk,
Daráljuk monológjaink,
De nincsen lélek, hogy megértsen,
Sehol a földön és egen.
Egy verset mondunk, olyan hangon,
Mely magunknak is idegen.
"Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.
Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva.
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
A közeledés, a párbeszéd, a béke híve vagyok, azt azonban tudnunk kell, hogy ezeket csakis apró lépések által érhetjük el, kompromisszumról kompromisszumra haladva.
Nincs annál a csöndnél rosszabb, amely nehéz gyöngyként függ egy kínos beszélgetés fonalán.
A természet egy szájat és két fület adott. Nyilván eleve arra intett ezzel, hogy halljunk meg sok mindent, ám beszéljünk minél kevesebbet.
Lehet a szavakkal visszaélni, hitegetni, lépre csalni, hamisan esküdni - de a szavak "aretéje" az igazmondás.
A civilizáció akkor kezdődött, amikor egy dühös ember kövek helyett szavakkal kezdett dobálózni.
Vannak olyanok, akik tudják, hogy hazudnak, de a hazugságot szükségesnek tartják a beszélgetéshez: úgy szép a mező, ha rozs van rajta, a beszéd meg úgy, ha hazugságtól tarka.