Miért szeretlek
- Miért szeretsz engem? Egész úton mást sem tettem, csak nyavalyogtam neked, semmi sem volt jó, mindennel bajom volt. Akkor viszont miért hagysz meg barátodnak? (...)
- Mert azoknál, akik három mondatban megmondják a Nagy Igazságot, sokkal jobban kedvelem az olyanokat, mint te, akiket folyton kétségek gyötörnek.
Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a derűlátása vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz.
Téged azért szeretlek, mert hozzám tartozol, őt azért, mert nem tartozott hozzám - az, hogy téged szeretlek, önbizalmat és erőt ad, az, hogy őt szerettem, megalázott és megsemmisített.
Szeretlek, mert eljöttél az életembe. Ebben benne van minden... És most együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Úgy érzem, nem tudnék élni, ha nem szeretnélek. Te vagy az éltető levegőm. (...) Ezt kezdetben nem ismeri fel az ember. Ez együtt fejlődik a szívünkkel. Meg kell hozzá nőnünk, meg kell erősödnünk... Emlékszel? Hogy szerettük egymást! És nem beszéltünk róla. Az ember gyerekes és ostoba. Aztán, egy szép napon, világos lesz minden, s az a szó kicsúszik az ember száján... Nincs más mit tennünk; szeretjük egymást, mert ez az életünk.
Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Az összes asszonyok közt miért éppen te? Ez a kérdés valamikor mindenkiben felmerül. Miért veszélyes, ha elfogadjuk ezt a kérdést, még ha csak titokban is? Mi annyira ijesztő a véletlenszerűség e kérdésben megfogalmazódó gondolatában, ugyanis ez a gondolat nem ugyanaz-e, mint a tetszőleges kicserélhetőség gondolata?
Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta Emőke zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz.
Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem. De hát miért szereted? Azért, amit látok benne, és azért, amit belelátok.
Emlékszel, miért szerettünk egymásba? Emlékszel, miért volt közöttünk olyan erős a dolog: mert én képes voltam meglátni benned olyasmiket is, amiről a többi embernek fogalma sem volt. És te is ugyanígy voltál velem.